ErdélyKárpát-medenceKultúraSzékelyföldTörténelem

A Don-kanyar hőseire emlékezünk

Hetvennyolc évvel ezelőtt történt

Mondhatni nem volt korábban olyan család a Székelyföldön, amelyben ne emlegették volna a doni katasztrófát. Nagyjából a mostani középnemzedék nagyszüleinek, az idősebbek szüleinek életét törte ketté a szó valódi értelmében is ez a szomorú esemény. A hősökre emlékezünk, azokra a férfiakra, akik az oroszországi csatákban vesztek el, akik közül sokan többnyire jeltelen sírokban nyugszanak, s akiknek arcát, álmait, mozdulatait, tetteit már egyre halványabban őrzi a késői emlékezet.

A szemtanúk – bár egyre fogynak – azonban, míg velünk vannak, ha megkérdezzük őket, vallanak a háborús eseményekről.

Sokat és sokan írtak a doni katasztrófáról

Mivel a túlélők általában nem ott és nem akkor estek fogságba, hanem jóval később, az 1944-es és 1945-ös hadi események során, amikor a szovjet haderő elfoglalta Erdély és Magyarország területét, gyakran és sokat beszéltek a Don-mellékén zajlott emlékezetes hadi eseményekről, amely talán a legsúlyosabb veszteségekkel jártak, amelyet történelme során szenvedett el a nemzetünk. Talán a legtragikusabb is, ha belegondolunk, hogy határainktól több ezer kilométerre, idegenben történt mindez, egy olyan helyzetben, amelybe az akkori konjunktúra és a geopolitikai helyzet sodorta bele az országot. A fogságról, a lágerbeli életről kevesebb szó esett, mert az ottani valóság elmondását, leírását sokáig tiltotta a szovjet és az annak csatlósává szegődött itteni rendszer is.

Raba 38M Botond szállítójármű a Donnál – Fotó: Fortepan

„A szovjet hadsereg 1943. január 12-én indította azt az offenzívát, amely pár nap alatt teljesen felmorzsolta a német, olasz és román csapatokkal szövetségesként harcoló 2. magyar hadsereget. A Don-kanyarba az akkori magyar állam – mintegy 17 ezer fegyvertelen munkaszolgálatossal együtt – összesen 207 ezer katonát vezényelt. A magyar csapatok kvázi a német Déli Hadseregcsoport alárendeltségébe tartoztak. Az 1942 nyarán és őszén lezajlott hadműveletekben már 33763 fő volt a magyarok embervesztesége” – idézzük a Magyar Hadtörténeti Intézet és Múzeum történészei által elfogadott és leginkább helytálló adatokat.

Fortepan

A magyar csapatok átvették a Sztálingrádba irányított német egységek helyét és – a többi szövetségessel együtt – a Don folyó vonalának védelme lett volna a feladatuk. A rosszul felkészített, az országhatároktól több ezer kilométernyi távolságban bevetett hadsereg – elavult és gyenge felszereléssel, akadozó utánpótlással – a hősies ellenállás dacára sem tudta tartani állásait. A mínusz 35-40 fokos hidegben március 3-ig 64029 magyar tisztnek és honvédnek sikerült a Don folyó vonalától mintegy 100 kilométerre elhelyezkedő törzsig visszavonulnia, ahonnan a hadsereg maradékát hazaszállították. Április 30-án a 2. magyar hadsereg működését felfüggesztették. Magyar haderő idegen területen a Szovjetunió ellen a továbbiakban nem harcolt. 1944. augusztus 28-án hozzák ismét létre ezt a hadsereget – a román kiugrás miatt –, de ekkor már valóságos honvédelmi feladattal működhetett 1944. december 1-ig, amikor a nyilas hatalom a parancsnokait felmentette és a maradék csapatokat más alakulatokhoz osztotta szét.

A szovjet vezetés Sztálingrád környékén és a Donnál képtelen lett volna több százezer létszámú, akár milliós hadifogolytáborokat fenntartani és élelmezni a zord télben, inkább sorsukra hagyta a fegyvertelenül visszavonulókat, ezért nem lehet a mai napig sem pontosan tudni, hogy hányan pusztultak el a hómezőkön – ők az eltűntek. A 2. magyar hadsereg állományából mintegy tizenhatezer fő tért vissza később a hadifogolytáborokból. Nem pontosak a statisztikák, de az biztos, hogy 96 ezer főnél is több az elesettek száma.

Fortepan

Minden tett példaértékű, minden vallomásnak súlya van

Évről-évre egyre kevesebb azoknak az egykori honvédeknek a száma, akik egykor a Donnál harcoltak, vagy fogságot szenvedtek. Részt vehettünk korábban kapcsolódó megemlékezéseken, emlékhelyeket is látogathattunk olykor. Akár meg is kérhettük korábban ezeket az idős embereket, akiket ismerhettünk, hogy meséljenek, vagy írják le, mondják el élményeiket. Szerencsére számos ide kapcsolódó memoár látott napvilágot az utóbb évtizedekben, filmek is készültek. Az utókor feldogozta ezt a tragikus élményt. Talán már az is megnyugtató, hogy jelen vannak a majd’ nyolc évtizeddel ezelőtti eseménysorok a tudatunkban, s részei a műveltségünknek. Nekem nincs, nem is volt Don-kanyart megjárt közvetlen rokonom, felmenőm, a nagyapáim más frontokon harcoltak, s „csak” fogságot szenvedtek, de a környezetemben gyermek- és fiatalkoromban számos történetet hallottam magam is, többen megjárták azt a poklot egykori szomszédságunkból és a távolabbi rokonságból. Úgyhogy a számomra tetten érhető történelem bőven szolgáltatott információkat.

Nincsen, nem is volt Don-kanyart megjárt közvetlen hozzátartozója Szathmáry János székelyudvarhelyi agrármérnöknek sem. A téma iránti személyes érdeklődése 2010-ben erősödött fel, amikor részt vett Baróton egy honvédtalálkozón. Utána Gyimesbükkről indulva teljesítette a Sebő Ödön (1920-2004) emléktúrát, amely alkalommal egy idős honvéd mesélte el háborús emlékeit. Ekkor támadt egy olyan ötlete, hogy jó lenne megkeresni és megbeszéltetni legalább a közvetlen környezetében élő volt honvédeket. Elhatározta azt is, hogy amennyiben felkeresi őket, akkor videó-felvételt is készít azokkal, akikkel bizalmas viszonyba kerül.

Józsa Márton társaságában – Fotó: Walkürke

„Először az atyhai Szakállos Imre (1921-2017) bácsinál voltunk Atyhában – meséli –, majd idővel közel ötven honvédot látogattunk meg, és felvettük videóra az általuk elmondottakat, a fronton, a fogságban átélteket. Jártunk Gyergyószentmiklóson, Etéden, Zetelakán, Oroszhegyen, Lövétén és még több faluban. Többek között megismerkedtünk és elbeszélgettünk az immár ugyancsak néhai farcádi Vajda Lajossal (1920-2019), aki akkor Horthy Miklós utolsó élő székely testőre volt. Marosvásárhelyen Máté Zoltán (1928) volt a beszélgetőtársunk, aki egykor az ott működött Magyar Királyi „Csaba királyfi” Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapród Iskola diákja volt.”

Id. Szakállos Imre (1921-2017)

Nem elégedtek meg az egyszeri találkozással. Ahová lehetett, évente többször is visszatértek. Amikor úgy adódott, kisebb-nagyobb ajándékcsomagokkal is meglepték ezeket az idős embereket, akik – bár többen is elfogadható körülmények között éltek, vagy legalábbis nem szenvedtek hiányt alapvető élelmiszerekből, megfelelő lakásuk volt és gondoskodó családtagok vették őket körül – mindig szívesen látták, várták ezeket a találkozásokat, hiszen fontos volt számukra, hogy mások is törődnek vélük, hogy kíváncsiak az élettörténetükre. Jelenleg Udvarhelyszéken öt idős honvédet ismer, illetve tart számon Szathmáry úr – akár többen is élhetnek, de előfordulhat, hogy a hozzátartozóikkal más vidékre költöztek, vagy nem olyan az egészségi állapotuk, hogy kapcsolatot tudjanak tartani a külvilággal. Újabban a karácsonyi ünnepkör idején keresnek alkalmat a látogatásokra és elviszik nekik a felajánlásokból, illetve az önkéntes véradásért járó élelmiszerutalványaikból vásárolt szeretetcsomagokat. Január első napjaiban Nagy Sándort és Ambrus Endrét látogatták meg Parajdon, Kovács Aladárt és Józsa Mártont Székelyudvarhelyen, Józsa Mózest Homoródalmáson. Külön elégtétel, öröm ezeknek az idős embereknek, hogy közülük többen is rangos magyar állami kitüntetésben részesülhettek, a most 95. éves felsősófalvi Kovács Aladár bácsi, aki ma Székelyudvarhelyen él, 2020 augusztusában a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét vehette át helytállásáért.

Kovács Aladár bácsi ma székelyudvarhelyi rokonainál él – Fotó: Walkürke

Szathmáry Jánostól megtudtuk, hogy az általuk készített videófelvételeket nagy becsben tartják. A videók sorát ma is bővítik. Az interjúk írott változatát nem készítették még el, de attól sem zárkóznak el, hogy egy, az oral history műfajában jártas kiadóval közösen könyvet adjanak ki, illetve egy filmes műhellyel együtt filmsorozatot is készítenének, amelynek elsődleges célja nem annyira a televíziós megjelenés, hanem inkább a megfelelő hordozón történő dokumentálás, a dokumentum-őrzés a cél, amelyet az oktatásban is lehetne a továbbiakban hasznosítani.

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

"Ezt is ajánljuk"
Bezárás
'Fel a tetejéhez' gomb