CivilszféraKözéletKultúraSzékelyföld

Átadták az idei Bálint András-díjakat – FRISSÍTVE!

A forradalomra és a névadóra is emlékeztek

Mivel a fokozott járványügyi előírások szerint mindössze húsz személy tartózkodhatott a helyiségben, a gála családias hangulatban zajlott, amelyen szerkesztőségünk munkatársai mellett jelen volt a Sóvidék Televízió forgatócsoportja is. Az eseményről szóló beszámoló a továbbiakban megtekinthető lesz a televízió portálján – Sovidek.tv –, a Hargita Népe hagyományos és elektronikus változatában egyaránt. Az ünnepségen jelen volt Bálint Csaba keramikus, civil aktivista, a névadó fia is.

Huszonhatodik alkalommal osztotta ki a Hargita és a Hargita Népe című lapok hajdani munkatársa, a Bálint András nevét viselő díjat az azonos nevű alapítvány kuratóriuma. Ezúttal Nagyálmos Ildikó költő, újságíró – a Hargita Népe és az Élő Székelyföld Egyesület munkatársa – és Molnos Ferenc író, újságíró – a szovátai Sóvidék Televízió szerkesztő-riportere részesült elismerésben, életműdíjat pedig a 85. éves Katona Ádám közíró, irodalomtörténész vehetett át, akinek tisztelői így mondanak köszönetet több évtizedes tevékenységéért.

A kurátor épp Bálint András életútját idézi a bevezetőben – Simó Márton felvétele

Farkas Antal szerkesztő-operatőr, kurátor az alapítvány képviseletében köszöntötte az egybegyűlteket, majd pár szóban megemlékezett Bálint András (1943–1994) újságíróról, aki a Hargita, majd a Hargita Népe című lapok riportereként sokat tett a közösségért, amelyet szolgált, és mindvégig, túl korán bekövetkezett és tragikusan váratlan haláláig hitt a leírt szó, a „szemfülesség” és az „igazmondás” erejében és becsületében.

Az ünnepségre igen szűk körben került sor, a Sóvidék Televízió azonban riportfilmben dokumentálta az eseményeket, amelyet a továbbiakban megtekinthetünk

Mivel épp a székelyudvarhelyi forradalmi események 31. évfordulója volt tegnap, a kurátor javasolta, hogy egy percnyi néma csenddel adózzunk az akkor elhunytak emlékének. Köztudott, hogy Katona Ádám pedagógusközírónak tevékeny szerepe volt az 1989. decemberi eseményekben. Így ezt az időszakot egy Farkas Antal által készített korábbi dokumentumfilm részletének lejátszásával idéztük. Katona Ádám ezen a felvételen (is) hangsúlyozta, hogy Udvarhelyen valóban forradalom volt akkor, a nép üldözte el a korábbi nómenklatúra képviselőit és viharos gyorsasággal nyilvánította ki szabadságvágyát. Akkor huszonkétezer ember gyűlt össze a főtéren és közfelkiáltással fogadta el azt a programot, amely mentén ma is haladnia kellene a jogérvényesítésben a romániai magyar kisebbségnek. Nem az akkor önzetlen és bátor forradalmárokon múlott, hogy a továbbiakban a követelések nem váltak valóra, de a mai napig is a helyi és a nagypolitika látóterében tartjuk, tartják őket a vezetőink.

Szárnyas betűkkel – Nagyálmos dicsérete

Hogyha van olyan kollégám, akivel nagyon sokat dolgoztam együtt, az mindenképp Nagyálmos Ildikó. A köznapi és az irodalmi sajtóban egyaránt összekapcsolódik, párhuzamosan fut a pályánk. Úgyhogy egyáltalán nem megerőltető számomra, amikor méltatnom kell, s felvázolnom azokat a pályaállomásokat, ahol – úgymond – fej fej mellett bukkantunk fel idestova két évtizede.

Nagyálmos Ildikó – Farkas Antal felvétele (archív, 2019)

A „gyengébbek kedvéért” el kell mondanom, hogy kedves kolléganőmnek Nagy Ildikó a „rendes”, a „polgári” neve. Annak idején, amikor a nagyváradi Sajtókollégium hallgatója volt, többen is tanácsolták, hogy túl „pórias” az a személyi igazolványban szereplő név, jobb lenne, ha választana magának valami egyedi hangzású, jó csengésű „szolgálati nevet”. Talán véletlenül alakult, talán valaki hamar felfedezte, hogy a Nagy Ildikó nevű diák a délelőtti előadások alkalmával igen gyakran álmosnak tűnik. Az analóg oktatás korában ez nem volt véletlen, magam is előfordulgattam egyetemi éveim alatt kissé álmos, kótyagos „csomagolásban” az előadótermekben. Volt olyan, hogy kialvatlanul be sem mentem órákra… Ildikó azonban – vesztére vagy szerencséjére – megjelent. És a ragadványnév rajta maradt. Jó hangzású. És valóban egyedi.

Ma már elmondhatjuk, hogy a Nagyálmos márkanév és fogalom… Szerettem Ildikóval együttműködni a Nyugati Jelennél, az Irodalmi Jelennél, majd, amikor ismét visszavezettek az útjaink a székely anyavárosba, az Udvarhelyi Híradónál is egyazon akolba kerültünk. Mivel mindkettőnkben eléggé erős a vidéki kötődés, a falujárás, a jó értelemben vett falumunka is összekötött. Sokat és gyakran jártunk terepre. Aztán következett a Hargita Népénél folytatandó tevékenység, amely hasonlóan vidéki jellegű és indíttatású. A munkakapcsolatunk még inkább felerősödött. Még ebben a kovidos időszakban sem szenvedtünk túlságosan. Ha el is maradtak bizonyos rendezvények, a falvak a vírus fogságában mind a helyükön maradtak. Ilyen szempontból a 2020-as esztendő számunkra nem volt olyan nehéz, hiszen működő entitásokból választhattuk ki a riportokhoz szükséges valóságszeleteket. Egyik falunak a helynévtáblájára sem volt kiírva, hogy „elmarad”. Hogyha óvatosságból a polgármesterek, a lelkészek, vagy a tanárok, tanítók nem is álltak szóba velünk, a nép, „az istenadta nép” köréből mindig sikerült kiszűrnünk a fontosat és a megírandót.

Gyakorta rácsodálkozom Ildikóban arra a látszólagos könnyedségre, amellyel ír. Gyorsan. És mindig minőséget. Újabban pedig kiváló fotókkal tűzdeli tele írásait, mintha a fotóriporter is ott lakozna benne. Talpraesettsége talán abból is származhat, hogy anno szülei fiút vártak. Sokáig fiúnak is érezte magát. Bevallja, hogy szívesen vett részt a fiús játékokban, olyannyira, hogy egykori iskolatársait gyakran meg is kergette. Mert akkor sem félt a saját árnyékától. És a fehérnép, az fehérnép. Még jobban állja a helyét!

Arról most külön nem szólok, hogy kiváló költő. Felnőtteknek és gyermekeknek egyaránt ír. Olykor zeneszerzők is új szárnyakat adnak a verseinek. Ha nem lenne ez a bonyolult járványos helyzet, idén a költészet égboltján is többet röpködött volna. Az ő szárnyait is visszanyeste most a kegyetlen jelen. De a magasba segítő szárnytollak tavaszra visszanőnek. Lesz még röpte a Parnasszus iránt, csak ki kell várni, hogy megmutatkozzék annak az íve és a lendülete.

Simó Márton felvétele

Én azt hiszem, hogy a Bálint András-díjnak már régóta várományosa a kolléganőm. Mindenképp öröm, hogy a kurátorok is észlelték az értékeit. Jó ez a díj, mert mérföldkő. További munkákra biztat. Hogy szárnyas betűkkel írjon. Falunézésre, falujárásra sarkall, hiszen mindannyiunk számára onnan érkezik a jövő és a biztatás.

(Simó Márton Nagyálmos Ildikóról szóló méltatása a díjátadó ünnepségen hangzott el.)

Vallomás – Molnos Ferenc szakmai elkötelezettségeiről ír

Egész életem a székely Sóvidékhez kötődik. Korondon születtem és cseperedtem emberré, azóta pedig Szovátán élek. Ez a táj ivódott belém, s az itteni ember szemével nézek a világra. Innen indul ki minden utam, és ide térek vissza, ha megfáradtam. Egymáséi vagyunk. Immár sokadik évtizedénél tart egy életre szóló kapcsolatunk.

Molnos Ferenc – Fotó: Muvelodes.net

Meg sem tudnám tagadni ezt a földet, minden gesztusom, minden gondolatom, minden szavam az övé, már a hanglejtésem is elárul, messzire kiabálja illetőségemet. Sóvidéktől kaptam mindent, ami meghatározó volt életemben. Adósa vagyok ennek a földnek.

Napról napra újra meg újra tapasztalom, hogy egyre növekedik az adósságom, egyre több a törlesztenivalóm. Ha megszólalok, erről próbálok dadogva vallani.

Betű és kép, mindkettő arra való, hogy megpróbáljunk körbejárni valamit, amivel találkozunk, s amiről aztán döbbenettel fedezzük fel, hogy nem is előttünk, de nehéz sótömbként valójában bennünk magasodik. Így aztán hogyan is mehetnénk el mellette?! Legalább kérdésekig el kellene jutnunk, ha már válaszokban nem mindig reménykedhetünk. A kérdések izgalmas terepre visznek. A kérdéseinket úgy szórjuk szét, mint magvető a búzaszemeket, reménykedünk, hogy a föld – az ég – erre majd válaszol.

Toll és ecset egymást váltogatva tolakszik az ujjaim közé, és vezet engem, botladozó vakot, szédítően izgalmas kalandokba. Megvívták csatáikat lelkemért, de mára egymással megbékélve osztozkodnak rajtam. És én már beletörődötten viselem kettős szolgaságom.

Alkotóként a televízió is toll és ecset számomra. Segít körbejárni annyi meg annyi dolgot, segít kérdéseket megfogalmazni rólunk nekünk. Rólunk nekünk – ezzel a jelszóval indultunk, és ma is azt valljuk, hogy rólunk és nekünk mond el naponta dolgokat a Sóvidék Televízió. Szerkesztőként – ahogyan lapszerkesztőként is teszem – a magam eszközeivel emberi, közösségi értékek felmutatására törekedem.

Azt keresem, ami az életet szolgálja, ami megerősít, ami a lelket fényezi. Olyan embereket szólítok meg, akik valamilyen értéket őriznek, valamilyen megbecsülendő ismeretnek a hordozói, és szívesen vallanak erről, szívesen osztják meg velünk. 2011 áprilisában a semmiből indultunk. A helyi kábeltévé-szolgáltató tulajdonosa megszólított, hogy televíziót akar indítani. Ő adta a hátteret, a szakmai stábban hárman voltunk: egy kamerához értő ember, egy számítógépes szaki, és én, akiből kinézték, hogy képes vagyok műsorokat kitalálni. Hétvégi vegyes műsorral indítottunk. Azóta megszaporodtak, tematikussá váltak a műsorok, gyarapodott a munkatársak száma, s regionális televízióvá növekedtünk. Az évek során többféle műsorom volt. Volt, amit fájó szívvel engedtem el, mint a Portré, a Hármasban, a Múzsa vagy a Képek a falon címűek. Ma heti két műsorom van Szemerkék, illetve Beszélő címen, ezekbe olvasztottam be az előbb felsoroltakat. Nagy területet járunk be, sok emberrel találkozunk. Kolozsvárig, Sepsiszentgyörgyig, Gyimesekig mentem el anyagot gyűjteni. Ám olykor ki sem kellett mozdulnunk Szovátáról, mert vendégeink messzi földről jöttek el hozzánk (Farkas Bertalan egy kis megszakítással az űrből érkezett). Sokszor egyedüliként voltunk televíziósként jelentős képzőművészeti eseményeken. Munkánk révén számtalan alkotói műhelybe bepillanthattak nézőink. Képet kaptak megannyi érdekes dologról, számtalan jeles személyiséget láthattak a képernyőn, s a székely embert gondjával-bajával, örömével és bánatával, munka közben és az ünneplésben. Amit nem tudtunk megmutatni, arról pedig beszéltünk, s hogy a kép és a szó közös munkálkodásban legyen, az elmondottak alapján azt elképzelhették.

(Molnos Ferenc vallomását Mirk Szidónia Kata kuratóriumi tag, néprajzkutató, a Székelyföld szerkesztője olvasta fel.)

Katona Ádám – a csendes szemlélő és gyűjtő-összegző 

Itt az 1989-es forradalmi eseményeket idézi Farkas Antal dokumentumfilmjében (archív, 2017)

Dicsőszentmártonban született 1935. október 12-én, magyar irodalom- és művelődéstörténész, közíró. Székelyudvarhelyen érettségizett (1954), orvosi tanulmányokat folytatott (1954–58), majd – miután politikai okokból eltávolították a MOGYÉ-ről – udvarhelyszéki falvakban tanított helyettes tanári beosztásban, volt vidéki művelődési ház igazgató is, majd 1968-ban magyar szakos tanári oklevelet szerzett a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Dolgozott az Igazság c. napilap (a Szabadság jogelődje) szerkesztőségében (1968–70), majd a Székelyudvarhelyi Múzeumban (1970–81), 1982-től Korondon, illetve Homoródszentmártonban tanított általános iskolákban.

Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán Szabó Károly és Orbán Árpád társaságában – a felvétel 2020. szeptemberében készült

Első cikkei az Utunk és az Ifjúmunkás hasábjain jelentek meg (1965), a Korunk, Igaz Szó, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, a budapesti Irodalomtörténet és Színház, a jugoszláviai Új Symposion közölte nagyobb lélegzetű írásait. Számos tanulmányban elemzi Kemény Zsigmond életét és munkásságát. Érdeklődési körének jelentős része a jellemábrázolás. Kiválasztott személyiségeit koruk történeti és összehasonlító gondolati összefüggésrendszerébe helyezve mutatja be.

Székelyudvarhely, 1989. december 22. – Szabó Károly felvétele

Az irodalom, művészet és tudományosság összefüggéseiben horgonyt vető szellemiségét szervesen egészítik ki a táncház-mozgalommal kapcsolatos cikkei, cikksorozatai A Hétben és a Művelődésben. Folklór- és néphagyománygyűjtő, a Székelyföld népművészeti értékeinek kutatója.
Sütő András-díjban részesült az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségétől (2010), 2020-ban a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el kimagasló szakmai tevékenységét.

(A Wikipédia nyomán)

A díj egy oklevél, egy emlékplakett és egy szerényebb pénzösszeg, ami a kuratórium szerint azért valamennyivel mindig több, mint a nem túl vastag egyhavi erdélyi újságírói fizetés

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

"Ezt is ajánljuk"
Bezárás
'Fel a tetejéhez' gomb