KultúraPublicisztika

Vajon mit és mennyit veszítettünk?

Nem a vírus árt igazán. Hanem a hevenyészettség.

Még nincs vége a vírusveszélynek. Sőt. Dúl. Az is lehet, hogy a java hátra van. A spanyolnátha-járvány száz évvel ezelőtt sem egyévados volt, hanem kisebb-nagyobb hullámokban vissza-visszatért, vert, regnált a népen 1918 és 1921 között. Számunkra nem is amiatt emlékezetes, hanem inkább azért, hogy az akkori civilizált világ, a fejlett és keresztény Európa egy része, a Nyugat szétverte a Kelet- és Közép-Európát. Benne minket is.

Ebben az esztendőben, tekintettel a Trianon-trauma százéves évfordulójára, igen sokat foglalkozom az akkori, s az azt közvetlenül megelőző időszakkal. A Charta XXI. mozgalom elképzeléséhez csatlakozva, de el is térve az ott zajló munkától, rövid történeti ismertetőkben mutatok be 366 elcsatolt települést – ez mindössze töredéke az idegenbe szakadt településszámnak, ami az egykori történelmi Magyarországból kitépett 67%-nyi területen található –, s látom az egykori, illetve a mostani állapotot.

Nem mondhatom azt, hogy tudományos igénnyel dolgozom, hiszen ahhoz jobban el kellene mélyülnöm, nem szabadna kizárólagosan az elérhető forrásokra szorítkoznom, keresnem kellene a helyi valót és a véleményeket, csakhogy nincsen elég rendelkezésre álló idő, és a helyigénye is nagy az ilyen szúrópróba bemutatásoknak. Megelégszem egy sajátos módszertan szerint összeálló szűk metszettel. Viszont vannak meglátásaim, és majdhogynem általános tapasztalataim. Most csak a történeti Erdélyről, azon belül is csak a Székelyföld érintett településeiről beszélek.

Rengeteg fotográfia jön szembe vélem a világhálón, néha előveszek kapcsolódó monográfiákat, szakmunkákat is. Ami szembeötlő és nagyon élesen látszik: ezelőtt egy-másfél évszázaddal erőteljes és tudatos volt a tájhasználat. Ezt arra értem, hogy a földeket megmunkálták, a vizeket, az erdőket gondozták. Látszott, hogy a székelyek próbáltak megélni az őket körülvevő erőforrásokból.

Simó Ferenc háza (Atyha, 143 szám), 2014 – Gyöngyössy János rajza

Termeltek, gyűjtögettek, kézművességet folytattak, hogy minél ritkább alkalmakkor kelljen a kereskedőkhöz folyamodniuk. Ugyanakkor pedig azt látni a ránk maradt felvételeken, hogy települések arculata, szerkezete is egységes volt. Legalábbis az látszott, hogy volt olyan szervezői akarat, amely kordában tartotta a forma- és anyaghasználatot. Egészséges, erős, saját célokra ki- és felhasznált volt az élettér. Mindennek gazdája volt.

Utcakép Homoródkeményfalván (Udvarhelyszék) – Gyöngyössy János rajza, 2014

Ma úgy élünk, mintha csak aludni járnánk haza espanolviagra.net. És mintha minden ronda anyagot, formát hazahurcolnánk.

Amely által ma már képtelenek vagyunk tudatosan belakni a házat és a hazát. És még itt a kór. Meg a többség. Mindenki segít nekünk a honi elidegenedésben. Hogyha nagy-nagy tunyaságunkban hagyjuk rajtunk és bennünk fejlődni. Mert hagyjuk. Már-már mioritikus belenyugvással.

Homoródújfalu  – rom és “spárga ház” (2019) – Simó Márton felvételei

Régi idők tanúja – Atyha (Farkas Antal felvétele)

Simó Márton

Farcádi ház (Udvarhely megye) – 1900-as évek eleje
Utcakép – Fotó: Vámszer Géza (1937) – a Kriza János Néprajzi Társaság gyűjteményéből (KJNT)
A Medve-tó Szovátán a boldogult ántivilágban
Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb