Vajon mit és mennyit veszítettünk?
Nem a vírus árt igazán. Hanem a hevenyészettség.
Még nincs vége a vírusveszélynek. Sőt. Dúl. Az is lehet, hogy a java hátra van. A spanyolnátha-járvány száz évvel ezelőtt sem egyévados volt, hanem kisebb-nagyobb hullámokban vissza-visszatért, vert, regnált a népen 1918 és 1921 között. Számunkra nem is amiatt emlékezetes, hanem inkább azért, hogy az akkori civilizált világ, a fejlett és keresztény Európa egy része, a Nyugat szétverte a Kelet- és Közép-Európát. Benne minket is.
Ebben az esztendőben, tekintettel a Trianon-trauma százéves évfordulójára, igen sokat foglalkozom az akkori, s az azt közvetlenül megelőző időszakkal. A Charta XXI. mozgalom elképzeléséhez csatlakozva, de el is térve az ott zajló munkától, rövid történeti ismertetőkben mutatok be 366 elcsatolt települést – ez mindössze töredéke az idegenbe szakadt településszámnak, ami az egykori történelmi Magyarországból kitépett 67%-nyi területen található –, s látom az egykori, illetve a mostani állapotot.
Nem mondhatom azt, hogy tudományos igénnyel dolgozom, hiszen ahhoz jobban el kellene mélyülnöm, nem szabadna kizárólagosan az elérhető forrásokra szorítkoznom, keresnem kellene a helyi valót és a véleményeket, csakhogy nincsen elég rendelkezésre álló idő, és a helyigénye is nagy az ilyen szúrópróba bemutatásoknak. Megelégszem egy sajátos módszertan szerint összeálló szűk metszettel. Viszont vannak meglátásaim, és majdhogynem általános tapasztalataim. Most csak a történeti Erdélyről, azon belül is csak a Székelyföld érintett településeiről beszélek.
Rengeteg fotográfia jön szembe vélem a világhálón, néha előveszek kapcsolódó monográfiákat, szakmunkákat is. Ami szembeötlő és nagyon élesen látszik: ezelőtt egy-másfél évszázaddal erőteljes és tudatos volt a tájhasználat. Ezt arra értem, hogy a földeket megmunkálták, a vizeket, az erdőket gondozták. Látszott, hogy a székelyek próbáltak megélni az őket körülvevő erőforrásokból.
Termeltek, gyűjtögettek, kézművességet folytattak, hogy minél ritkább alkalmakkor kelljen a kereskedőkhöz folyamodniuk. Ugyanakkor pedig azt látni a ránk maradt felvételeken, hogy települések arculata, szerkezete is egységes volt. Legalábbis az látszott, hogy volt olyan szervezői akarat, amely kordában tartotta a forma- és anyaghasználatot. Egészséges, erős, saját célokra ki- és felhasznált volt az élettér. Mindennek gazdája volt.
Ma úgy élünk, mintha csak aludni járnánk haza espanolviagra.net. És mintha minden ronda anyagot, formát hazahurcolnánk.
Amely által ma már képtelenek vagyunk tudatosan belakni a házat és a hazát. És még itt a kór. Meg a többség. Mindenki segít nekünk a honi elidegenedésben. Hogyha nagy-nagy tunyaságunkban hagyjuk rajtunk és bennünk fejlődni. Mert hagyjuk. Már-már mioritikus belenyugvással.
Simó Márton
