Élet-módÉletmódKárpát-medenceKultúraRólunkSzékelyföld

Bánja-e a székely? (15.) – Kápolnásfaluban mi hull ki, mi marad fenn az idő rostáján?

És vajon mi tart meg?

Ez a falu mindig úgy jelent meg lelki szemeim előtt, mint egy köves földeken, a havasok lábánál magát várossá álmodó település. 1918-ig még képviselőállítási joga is volt. Valamikor valóban megvolt a rangja, a közeli Nagyoláhfaluval együtt, amely megszűnt (1876), aztán a szomszédos településnek és Szentkeresztbányának együtt lett ilyen címe ismét az ipar és a bányászat jóvoltából (1968), de az is már a múlté. Kisvárosi státuszban élni ebben az országban manapság nem dicsőség, inkább cafrang a titulus.

Vezető legyen a talpán, aki megtalálja a helyes utat, és nép a talpán, aki követni meri az álmok megvalósításában. Szentegyházi történetünk majd egy következő riportban fog kikerekedni hamarosan. Most azonban „Kicsifalut” járjuk körbe a régi hangulat és a népi építészet emlékeinek felkutatása, a jövő egyik lehetséges változatának elkészítése végett.

Metamorfózis – a szerző felvétele

A Központi-Hargita délnyugati oldalán, az Oláhfalvi-Láz közepén, a Csonka-patak és a Kis-Homoród völgyében, Szentegyháza és Homoródfürdő közt található. Részben a 13A jelű országút mentén húzódik, illetve a központ felé nyíló, meg az onnan szerteágazó, halmazos szerkezetet formázó utcák hálózata, illetve a mélyebb fekvésű, az északi részen levő Lok terület alkotja mai falut, amely 850-900 m tengerszint feletti magasságban helyezkedik el. Egymaga alkot községet. Fekvése és földrajzi-természeti adottságai egész a közelmúltig jelentősen meghatározták a helyi foglalatosságokat, mint ahogyan formálták a faluképet is. Hagyománya volt az állattartásnak, főként a juh- és szarvasmarha-tenyésztésnek, s nyilvánvaló, hogy ez szabta meg a hasznosítható területek rendeltetését. A szántók nem biztosították az elégséges kenyérgabonát, így – az emberi szükségletre szánt legszükségesebbek, zab, rozs, árpa, burgonya termesztése mellett – jobbára takarmányt állítottak elő az igavonóknak. A mezei munkát korábban ökrökkel, a fuvarozást pedig lovakkal oldották meg az előttünk járó generációk. Mivel gyümölcs és búza is kevés termett, a káponásfalusiak fűrészáru-készítéséből és annak értékesítésével, „szekerezéssel” tartották fenn magukat. Jórészt ebből lett a kenyérgabona. Ebből származott a pénz, amivel vásárolni lehetett és rendezni az élet dolgait.

Kisiskolások 1930 körül – Lőrincz György albumából

Lőrincz György (1946) író Kápolnásfalu szülötte. Úgyszólván egész életműve abból a világból táplálkozik, ahonnan indult. Gyermek- és ifjúkori élményei, az ősök által ráruházott „esemény-, legendárium- és történet-hagyaték” folyamatosan épült, épül be riportjaiba, elbeszéléseibe, regényeibe. Ha van még szószólója egyáltalán a „posztindusztriális” udvarhelyszéki falunak a harmadik évezred elején, akkor Lőrincz György minden bizonnyal az. Amikor erre a munkára készülődtem, újraolvastam néhány ide kapcsolódó írását. És beszélgettünk pár alkalommal. Kápolnásfaluról is.

Lőrincz György a kápolnási temetőben (1979) – Sztojka Ferenc felvétele

Jól emlékszem, hogy annak idején, amikor megjelent a Forrás-kötete (Amíg csak él az ember. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980), a benne foglalt „székelyföldi tájakról, sorsokról” szóló „szubjektív és lírai riportok” majdhogynem tabu-témákat érintettek, és „megelőlegezték” azt az írót, akit később megismerhettünk. A ma szerénynek számító, de akkortájt jelentős kis könyv borítóján ahol a debüt-sorozatban jelentkező más erdélyi írók, költők esetében valamilyen grafikát, kapcsolódó hangulatú képzőművészeti alkotás reprodukcióját láthatjuk, itt egy fotó található.

Sztojka Ferenc felvétele

A kápolnási temetőbe annak idején Sztojka Ferenccel, a híres és bátor székelyudvarhelyi fényképésszel együtt látogattak el, és eldöntötték, hogy egy keresztfás-felvétel kiválóan illeszthető a kiadvány komorságához. Mert 1980 táján már erősen lehetett érezni, hogy merre halad, mibe torkollik a cseppet sem dicső fénykorszak… Szimbólum-, jelzés-értéke volt. „Feltétlenül nézz be a temetőbe!” – mondta Gyurka, amikor elárultam a szándékomat. És mutatott még pár régi felvételt. Négy évtized telt el. Nagyjából egyforma, pléhvel vagy deszkalappal fedett sírkeresztek emlékeztettek akkor az elhunytakra. Ahogy az éltük is egymáshoz közeli pályákon zajlott, ahogy a férfiak-asszonyok haladtak végig a maguk pászmáin, ahogy viselték és rongyolták a nekik járó generációs ruhadarabokat, ugyanúgy jutott ki számukra a nyughely, és a jel is, amely ott, a túlsó világ partján emlékeztette a hátramaradottakat. Ma azonban már alig ismerhető fel az ősi temető, amelyet oly sokan örökítettek meg az arra járó fotóművészek közül. Formák és anyagok, színek és ízlések kavalkádja tükröződik vissza a hantok mellett álló kövekről, mintha egyfajta lerakat rajzolódna, s mintha valamelyest lenyomata lenne a szkizofrén kornak, amelyben ma idebent vagyunk.

Falukép száz évvel, fél évszázaddal ezelőtt

Hogyha a helyi erőforrásokat, a rendelkezésre álló építőanyagokat vesszük számba, illetve a tájegységi betagozódást, akkor egyértelmű, hogy a község Udvarhelyszék havasalji települései közé tartozik, akárcsak a Hargita lábánál elhelyezkedő, de a Nagyküküllő vízgyűjtő területén levő közeli Máréfalva, Fenyéd, Zetelaka, vagy Oroszhegy is. Rendelkezésre állt az alapozáshoz szükséges kő, illetve az épületfa gyanánt szolgáló fenyőfélék, a másutt cserefából készített gerendázatot és a talpfákat itt igyekeztek fenyővel helyettesíteni, mivel a tölgy ebben a tengerszint feletti magasságban viszonylag ritka és nehezen hozzáférhető volt, de ha szükség volt, azt is beszerezték, hiszen eleink is kedvelték a tartóst, szerettek hosszú időkre fennmaradót alkotni. Vízi-fűrészek működtek a településen, a szaktudás is rendelkezésre állt. A telekadottságoknak megfelelően alápincézve, szárazon rakott kőfalra emelték a két- vagy a háromosztatú faházakat, amelyeket a 19. század második feléig, vagy inkább annak a végéig, általában zsindellyel fedtek. Cseréptetővel csak a középületeket látták el – templom, plébánia, iskola községháza –, és nem voltak olyan „úri”, vagy „polgári” családok, amelyek vagyoni helyzetüknél, vagy társadalmi státuszuknál fogva jelentősen kiemelkedtek volna a faluközösség megszokott anyagi és szellemi szintjeiből. A kápolnási átlagos, középparaszti portát konzervált állapotában mutatja be helyi tájház. Az Orbán Pál nevére 1897-ben telekkönyvezett épület az egykori ízlésvilágot és vagyoni, kulturális állapotot tükrözi. Ezt a házat vehette át a Kriza János Iskola Alapítvány (1999), amely közösségi összefogással felújíttatta, elhelyezve benne azt a helyi néprajzi gyűjteményt, amelyet Balázs Irén tanítónő válogatott, gyűjtött és őrzött meg több évtizedes munkája során.

A Tájház – dr. Salló Szilárd felvételei

A hagyományos formát őrző házak aránya manapság 10% körüli lehet – pontos adatot nem sikerült rögzítenünk –, de egyáltalán nem mondható el, hogy ezeknek különleges értéke lenne a helyiek szemében. Kinőtt, levedlett, túlhaladott hajlékoknak tartják, amelyekkel, akárcsak a klasszikus udvarszerkezettel, vagy a csűrrel nem tudnak mit kezdeni a mai építtetők és ilyen jellegű vállalkozásokat folytatók.

„A múlt század ötvenes éveiben, amikor felnőttem – mondja Lőrincz György – még általános volt a hagyományos beosztású lakóház Kápolnásfaluban. A régi házak egy része, úgy mondták, hogy a zselléreké, akik kevés földdel rendelkeztek, pásztoremberek voltak, vagy napszámosként, alkalmi munkásokként dolgoztak, szerényebb kivitelűek voltak. Ezek általában két helyiségből álltak. A központi övezetben és az országút mellett levők azonban már háromosztatúak, általában pince volt alattuk. Itt is, de a szegényebb embereknél úgyszintén, mindenütt megvolt a tisztaszoba, amelyet csak ritka alkalmakkor használtak. Nagyon fontos megjegyezni, hogy majdnem általánosnak volt mondható a két és a háromgenerációs együttélés. Nálunk úgy anyai, mint apai ágon együtt éltek a nagyszülők. Én is úgy nőttem fel, hogy édesapám szülei velünk laktak, de oly módon, hogy külön szobát, kicsi házat építettünk nekik. Voltak olyan családok, hogy egy udvaron belül állt az „öregek” és az „fiatalok” háza. Ahol olyan udvar volt, ott sokan így építkeztek. Ez azt jelentette, hogy a zökkenőmentes egymás mellett való élésben el tudtak különülni, különálló háztartást vezethettek, de az élet különböző szinterein, munkában, ünnepeken mégis együtt tudtak lenni. Folytonosságot teremtett, mintaként szolgált, s ugyanakkor iskola is volt, ahol a felnövekvő generációk beletanulhattak, beleszokhattak az élet helyi rendjébe. Nem szövetkezetesítették a mezőgazdaságot, de a megélhetést azért olyannyira ellehetetlenítették, hogy ekkor sokan elköltöztek. A fakitermelés, a fűrészáru-kereskedelem is visszaszorult az élet perifériájára, oly módon, hogy csak nagy nehézségek árán, a hatóságok kijátszásával tudták értékesíteni a műfát és a deszkát. Meg lehetett élni, de csak nehezen.”

A hatvanas évek közepétől érződött aztán komolyabb változás, amikor fejleszteni kezdték a szentegyházi vasüzemet. Állandó munkahelyet és jó fizetést kínált az ipar. „Még édesapám is beállt ötvenévesen portásnak, anélkül, hogy feladta volna a gazdaságát. Mivel ez a jelenség úgymond tömegeket érintett itt, s aztán később lehetővé vált a Csíkba és az Udvarhely irányába való ingázás is, egyre többen éltek kétlaki életet. Mivel anyagilag már megengedhették maguknak, elkezdtek városi minták alapján építkezni, illetve felújítani. Így lett ikerablakos a mi házunk is. Általánossá vált a cserépfedél, a csűrökön itt-ott megjelent az eternit. Hogyha két-három generációval korábban viszonylag egészségesen illeszthető mintákat és formákat hoztak eleink haza a szászoktól – ezt egyébként nyugodt szívvel elmondhatjuk, hiszen nem csak a deszka végett voltak kapcsolatban, hanem bizonyos idénymunkák kapcsán, hiszen kaszálni, aratni messzi vidékekre elszegődtek olykor a felmenőink – akkor a tanulékonyság a létezett szocializmus idején is fennmaradt. Csakhogy másfajta élmények, másmilyen hatások érték őket. Egyéb élményeket cipeltek haza” – folytatta az író, felmutatva a saját életpályáján keresztül jelentkező tényezőket, amelyek a faluképen is tükröződnek.

Falukép, jövőkép

Hogyha vetünk egy pillantást a helyi statisztikákra, akkor nyilvánvalóan látszik egy csökkenési tendencia az állattenyésztés terén: 2016-ban 1171, 2017-ben 1302, 2018-ban 1424, 2019-ben 1158, 2020-ban 1034 szarvasmarhát tartottak, ugyanebben az időszakban 1645-ről 1405-re apadt a juhok, 256-ról 239-re a lovak száma. A polgármesteri hivatal munkatársai szerint megfigyelhető az is, hogy visszaesőben a kisgazdaságok száma. Vannak olyan családok, amelyek teljesen abbahagyják a mezőgazdasági tevékenységet, mások pedig fejlesztenek, földeket bérelnek vagy vásárolnak, szakosodnak valamilyen irányban, gyarapítják az állatállományukat. Főként növendék- és tejelő-szarvasmarhákat, juhokat tenyésztenek, hogy kihasználhassák a helyi adottságokat és a támogatási rendszereket. Egyre magasabb szintű a gépesítés, ami azt jelzi, hogy kevesebb emberi munkaerőre van szükség; 21 családi gazdaságban van 10-nél nagyobb szarvasmarha-állomány, 15 család működtet farmgazdaságot, amelyek összesen csak 20 állandó alkalmazottat foglalkoztatnak.
Egy igen jelentős munkavállalói réteg ingázik: Szentegyházára 15, Csíkszeredába 5, Székelyudvarhelyre 101 fő. A külföldön dolgozók száma is jelentős, bár a járvány miatt pillanatnyilag csökkent: 2015-ben 125, 2016-ban 118, 2017-ben 122, 2018-ban 107, 2019-ben 100, 2020-ban 94 huzamosan vagy időszakosan más országban munkát vállaló személyt tartottak nyilván. (Ezeket az adatokat 2020. szeptember 10-én frissítettük legutóbb).

Közlekedési helyzet (2020 augusztusában) – a szerző felvétele

Azt gondolhatná a kívülálló, hogy a turizmus, a fizető-vendéglátás formái felerősödtek az utóbbi évtizedekben, de ezek nem úgy alakultak, ahogyan elvárható lett volna. Kápolnásfalu közbirtokossága 1124,45 ha erdővel, 1143,12 ha legelővel rendelkezik, ide tartozik a Madarasi-Hargita, ami szimbólum-jellege és közismertsége miatt akár helyi bevételforrássá is válhatott volna, de turisztikai szempontból ezt a helyiek nem aknázzák ki. Napjainkban mindössze 5 családi vállalkozás foglalkozik idegenforgalommal, összesen 5 alkalmazottal. Ami viszont számottevő: 6 magánvállalat tevékenykedik a fakitermelés és –feldolgozás területén, összesen 50 főt foglalkoztatva. Hogyha a továbbtanulási hajlandóságot nézzük, akkor kiderül, hogy úgy a közép-, mint a felsőoktatási szinteken kedveltek a faipari szakmák a fiatalok körében. Érdekes adalék: meghaladja a 300-at azoknak a háztartásoknak a száma, amelyekbe háromfázisú ipari áramot köttettek. Ha nem is minden esetben, de feltételezhető, hogy kis családi műhelyek létesültek, amelyekben ma is deszkát, vagy valamilyen más fűrészárut készítenek.

A népesség egyébként enyhén gyarapodik: 1910-ben 1877, 1941-ben 2140, 1977-ben 2131, 1992-ben 2120, napjainkban 2162 lakos van, amiből – saját számítás szerint – 21,8% a 0 és 19 év közöttiek aránya, ami magasabb a székelyföldi (20,8%) és az országos átlagnál (21,4%). Az is lényeges, hogy napjainkban heterogén a település lakossága. Nem mondható el, ami korábban még általános volt, hogy viszonylag zárt közösséggel van itt dolgunk, amelyet a szocialista iparosítás sem volt képes teljesen megbontani, hiszen az ipari munka, az azzal járó rendszeres bérezés, az ingázásos életforma szétszervezte ugyan a falu hagyományos településképét, az „esztétikai küllemet”, de a közösséget magát a saját struktúráiban megerősítette. Sepsiszéki Nagy Balázs, amikor húsz évvel ezelőtt barangoló-könyvéhez (Székelyföld falvai a huszadik század végén. I-III., Nap Kiadó, Budapest, 2003) gyűjtötte az adatokat már látta és felismerte ezeket a folyamatokat, viszont nem mélyült el a részletekben, csupán látleletet készített.

Új idők, változó temető – Lőrincz Csaba felvételei

Mivel a község lakossága viszonylag fiatal, örvendetesen sok a családalapító, a felnőtti életpályát most kezdő házaspár, sok a gyermek – az iskolát teljesen modernizálták, új napközi-otthon és óvoda áll rendelkezésre ettől a tanévtől kezdve, ha a „korona” is úgy akarja –, de a vállalkozók és az aktívan dolgozók igen széles spektrumot kénytelenek átfogni, úgyhogy ma már nem jelenthető ki, hogy a kápolnásiak főleg mezőgazdasággal és famegmunkálással foglalkoznak.

Létezik-e helyhez igazítható építkezési ízlés?

Hogyha a levitézlett szocializmus ízlésvilága ikerablakok, vakolatdíszek, vaskapuk formájában jelentkezett, „renoválta” a település arculatát, akkor napjaink építészeti divatjáról, építkezési szokásairól elmondható, hogy a legkülönbözőbb európai és tengeren túli mintákkal kacérkodik, amelyeket a kereskedelemben fellelhető anyagok révén, „tájidegen” tervezőszoftverek segítségével valósít meg.

Új módi – a szerző felvétele

Az utóbbi hét évben 28 új ház építését engedélyezték, ugyanakkor kérelmeztek, bejelentettek 34 felújítást – ez nagyjából a belterületen levő háztartások egytizede –, de ezen túl feltételezhető, hogy számos esetben végeztek külső burkolást, festést, tetőcserét, kapu- és kerítésjavítást, amelyekre nem kértek jóváhagyást a tulajdonosok. A közterületre nyíló homlokzat, mint ahogyan a kerítések, azok színvilága, anyaga, külleme együttesen alkotják egy-egy település arculatát. Ez pedig közös tulajdon. Úgy kellene mindehhez hozzárendelni a magunkét, hogy azzal ne sértsük az „élményt” és konstruktív módon járuljunk hozzá a korszerű falukép létrehozásához. Azt csak gyanítjuk, feltételezzük, hogy milyen. A maguk falujának arcát pillanatnyilag a kápolnásiak sem látják. Jó lenne, ha a modernizációs láz idején is érzékelnék, érzékelnék, ha képesek lennénk, illetve képesek lennének a plasztikus, a térbeli és valóban nekünk való formák megteremtésére.

Simó Márton

A riportsorozat elkészítését 2020-ban a Communitas Alapítvány támogatja.

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb