Élet-módKözéletNagyvilágNéprajzpolitikaPublicisztika

Találkozások egy életművésszel (1.)

Egy újabb beszélgetés Edgárral

Mostanában mintha a harcművészet és az öltözködés általi „szerepvállalás” kötné le a figyelmét. Pár éve a kozákok néprajza, főleg a zenéje és a néptánca került nála középpontba. Felkeresi az országban élő kozák – orosz és ukrán – kötődésű civil csoportokat. Időnként Dobrudzsában, a Duna-deltában, Galacon, Brailán bukkan fel hagyományőrző fesztiválokon.

Ukrajnába és Oroszországba mostanság – a háborús konfliktus miatt – nem tud elutazni, de sokszor, tizenöt-húsz alkalommal is járt odakint az utóbbi húsz esztendőben, s mivel kiváló nyelvismerettel rendelkezik, számos barátja, ismerőse, levelezőpartnere van. Miként Törökországban vagy a Balkán államaiban is. Simion Asonnal alapitott egy népi együttest Carcaliuban (Tulcsea megyében), amelynek Ansamblul Popular Esaul a neve – kozák zenével, a flankirovka kardjátékkal, a kozák tánccal foglalkoznak. A művész maga karddal, korbáccsal „dolgozik” és táncol.

Kozák viseletben – az Enat Kazaci hagyományőrző csoporttal

A japán és a kínai kultúra iránti ragaszkodását kényszerűségből „szünetelteti”, de nem mondott le arról, hogy a távoli szigetországba – ahol négy évig élt – ismét visszatérjen. Ugyanakkor időnként Iránban, Irakban is megfordul. India is nagy szerelme lenne, de az ottani kapcsolatai még kezdetlegesek. Utazna Afrikának az északi államaiba, de szívesen menne le, tovább, az egyenlítői és a dél-afrikai országokba is, meg Amerikába. Szervezés, idő és pénz függvénye, hogy sorban ezeket az álmokat is beteljesítse.

Még mivel foglalkozik szívesen?

Azt mondja, hogy ő tulajdonképpen alkirály is – nem kell felségnek szólítani! –, aki barokk életformát él. „Világjáró vagyok ma is, gasztronómus, hiszen mostanság is teljesítek különleges felkéréseket, főként azokat a kihívásokat szeretem, amikor egy adott nép konyhakultúráját kell bemutatnom egy-egy igényesebb csoportnak. Olyan is van, hogy felkérnek itthon egy-egy munkásbrigád „táplálására” – arról van szó, hogy főznöm kell nekik, s az emberek néha kérik, hogy főzzek különlegesebb dolgokat. Mondjuk olasz, spanyol, japán vagy kínai specialitásokat. Amit megkívánnak – mint a gyermekek –, és nagy öröm, hogy gyakorlatilag egy tálcás étteremben elfogyasztott ebéd árából tudom nekik a különlegességet felszolgálni… Tavaly ez a módszer még működött.

A 2023-as évben még lehetett gondolkodni a sajátos menükben, de mostanra nagyon elszálltak az árak – talán ha piacra kerülnek a helyi termelésű zöldségek, s a tejet, kenyeret, húst is itteni kistermelőktől szerzi be az ember, akkor működhet a dolog, bár nem „hivatalos” – de végülis tulajdonképpen családi, baráti, „kalákás” étkeztetésről van szó

Szívesen vállalok statiszta-szerepeket olykor, főleg a történelmi filmeket szeretem, de ahhoz a fővárosok – mondjuk Bukarest, vagy Budapest, esetleg Berlin – közelében kellene tartósan élnem, hogy ezekkel a felkérésekkel megtaláljanak a filmgyárak. Egy vidéki helyszínről nehézkes és hosszadalmas a forgatási helyszínekre felutazni… Gyakran pedig nekem meg sem éri… Ami a sok arcot illeti, mostanában is felöltök egy-egy alteregót, nemhiába mondják rólam egyesek, kaméleon-ember vagyok.

Tánccal és zenéléssel tartom karban a fizikai erőnlétemet. Az író(ság) és a költő(ség) most kissé hátrább került a foglalatosságok rendjében, hiszen látom-tapasztalom, hogy egyre kevesebbet olvasnak az emberek, a fiatalabb generációk pedig teljesen eltávolodnak a hagyományos, papíralapú könyvtől. Újra feltámadt az érdeklődésem a zsonglőrkködés iránt, amit szintén autodidakta módon tanultam/ tanulok vagy tizenöt éve.

Kozák és huszár – jelen esetben fegyverbarátságról van szó Máté Miklóssal

Ott van a fotózás, ugyancsak hosszú ideje művelem. Dolgozom fotósokkal is, de legtöbbször magamat fotózom.. Az átalakulásaim, átváltozásaim során kedvenc regény- és filmhőseimet, történelmi figurákat „fogalmazok meg” vagy alakítotk. Nagy szeretettel fordulok mostanság az orosz irodalmi hősök felé… Korábban Dávid Botonddal hoztunk össze egy mintegy száz képből álló sorozatot, amelynek komoly híre, visszhangja volt. Én voltam a modell, a barátom a fényképész. Boti azonban most más irányok felé fordult, ami nagy odafigyelést igényel részéről… Gyakran magam dokumentálom a saját arcaimat, mondom, szelfiket készítek. Mindezt teszem azért, hogy levezessem-lekössem az energiáimat, hasznosítsam a kreativitásomat. Mert azért vissza-vissza kell térnem ide, Udvarhelyre, illetve a székely rezervátumba. Hazajövök, hogy kelljen ismét elmennem. Mai szóhasználattal élve: azért jövök haza, hogy legyen, ahonnan világgá mehetek, mert: mindenütt jobb, mint otthon… Ezt én így gondolom. Piszkos Fred kozmopolitább volt, egyenesen nihilista, mert állítólag ő mondta, hogy mindenütt jó, de a legjobb sehol…”

Mintha szafarin lenne

Voltak, vannak olyan találkozásaink, amikor utazásokról beszélgetünk, máskor egy-egy adott régió történelméről, néprajzáról, politikai-gazdasági helyzetéről.

Olykor a honi viszonyok kerülnek előtérbe

Feltettem neki egy „gyűjtőkérdést” a minap, hogy próbálja megfogalmazni azt, milyennek látja a Székelyföldet, ahová vissza-visszatér… „A politikum és a szellemi vezetők, az egyházak sok szempontból csődöt mondtak, mert nem volt igazán működő reálpolitikájuk a több mint harminc év alatt. Nem következett be itt semmilyen demográfiai robbanás, nem növekedett a hely megtartó ereje, és képtelenek voltak hazacsalogatni a külföldre szakadt honfitársakat. Ingyen vagy kedvezményes áron kellett volna telkeket felajánlaniuk az önkormányzatoknak, hogy a fiatal családok meggyökeresedjenek. Látok itt-ott ilyenféle próbálkozásokat, de csak elvétve. Az kevés… Hosszú évek óta tapasztalom, hogy országon beül is elég jelentős a vándorlás. A jobb fizetésért, a megbecsülésért, a szakmai érvényesülésért ma is vonzzák fiataljainkat a fejletteb övezetek: Brassó, Temesvár, Kolozsvár, illetve azok urbanizált környezete. Ez pedig folyamatos emberveszteséget jelent a Székelyföld számára. Mert az idegen környezetben teljesen más életek alakulnak ki. Az is elmondható, hogy ezek a családok asszimilálódnak, beolvadnak a román többségbe… És ma már Magyarország sem vonzó, nem olyan, mint volt ezelőtt – mondjuk – húsz évvel, hiszen onnan is menekül az elit. Nyugat-európai életmintákat, színvonalat szeretnének, ami odahaza nem valósítható meg.”

Mint akcióhős

Van-e másik lehetőség? Létezik-e sajátnak mondható út Kelet-Európa számára?

– kockáztatok meg egy újabb kérdéskört. „Nincsen. A szászok itt lehúzták a rolót nyolcszáz év után. A zsidók és az örmények szintén – úgyszólván eltűntek Romániából. Elmúlt a magyarok nagy szentistváni tündöklése, amely anno a Kárpát-kanyartól le az Adriáig működött. A románok kaptak száz évvel ezelőtt egy nagy-nagy lehetőséget, hogy itt kibontakozhassanak, de, sajnos, ők lezüllesztették a fanarióta Regát szintjére a megszerzett tartományokat. Itt a székelyeknek nem igazán jutott szerep, hiszen a többség, a mindenkori politikai hatalom, kincstári cinizmussal még a létezésünket is megkérdőjelezi időnként, ha olyanja van. Legutóbb épp a regnáló miniszterelnök tagadott le minket, aki politikai marketinget művel a közelgő választások előtt, ezzel a gesztusával talán meg akarta győzni a többségi választópolgárokat, hogy az általa képviselt pártszövetségre vagy az esetlegesen összetákolt formációra szavazzanak… Most pedig lám: március 15-én benyalt egyet nekünk is, a kisebbségnek egy semmitmondó látszólagosan lealázkodó gesztussal.”

Székelyudvarhelyi utcarészlet 2024. március 15-én

Átalakulóban a fertály, az egész Közép-Kelet-Európa?…

Edgár úgy gondolja, hogy igen. „Most jön egy szép, új globalista világ. A szemünk előtt történik, zajlik egy új exodus, népvándorlás. helyfoglalásos népvándorlás. Magyarország, Románia egy új gyarmatbirodalom részei lesznek, beleértve Galíciát, Moldáviát, Ukrajnát is. Láthatja, akinek szeme van, hallhatja, akinek füle van. Keleten kifogyóban a víz, és a földek elsoványodtak. Azonkívül meg puskaporos a hordó tőlünk kicsit keletebbre. A Kárpát-medence pedig talán vízben a leggazdagabb a világon, a földje is jó, nem fertőzött, nem agyonvegyszerezett. Gyakorlatilag harminc éve pihen… Sajnos, ennek az új rendszernek nem kell majd a székely, sem a magyar, még szolgának sem, vannak erre való alkalmasabb színesebb és csendesebb vérű népek. Ebből a nagy átrendeződésből a magyar/ a székely nem tud semmilyen előnyt vagy tőkét kovácsolni. Nem megy már a hol ide, hol oda csapódunk politikája, hogy azt keressük, ki fizet többet vagy kevesebbet az alázatért, illetve ki nyúz meg kevésbé, a török, az osztrák, esetleg másvalaki – nem lehet felváltva szerre meg egyszerre komázni a vajdákkal, a tatárokkal, vagy a kozákokkal. A NATO-val és az oroszokkal.”

Edgár a bakszász polgár

Az utánunk következő nemzedékekről is markáns a véleménye

„Nagy fájdalom, hogy az ‘x’, az ‘y’, a ‘z’ – esetleg mit tudom én, hogy milyen betűvel számmal jelölt – generációt sem a hagyaték, sem a hagyomány, sem az elődök valós sérelme, búja, baja, bánata nem izgatja. Ezek tojnak az erkölcsre, a normákra, a tartásra, a gerincre, a kötelességre, meg a munkára, a tanulásra, vagy az elmúló, korhadt és véleményük szerint múzeumba való értékrendre. Ez mind törvényszerű, most *arjuk ki, amit főztünk harminc év alatt. A székelység nem tudott spiritualista szintre emelkedni az életmódjában. Nincsenek igazán jó és elhivatott vezetői. (…) Meg kellene, meg kellett volna itt mindenkinek jól tanulnia románul, mert az életfeltétel. A magyar állam részéről érkező segítség csak amolyan parasztvakítás, mert nem igazán jók nekünk a pannon állami és magánegyetemek, az ilyen-olyan főiskolák, mert az azokkikerülő szakemberek többnyire az odaát keletkező réseket töltik be ideiglenesen, mielőtt Nyugatra távoznának. A kulturális és gazdasági fölény, vagy bár a szinten tartás, csak kitartással valósítható meg. Itt kell megvívnunk békés harcunkat a románsággal, ha együtt szeretnénk dolgozni. Nem árt, ha megtudjuk mi zajlik ebben az országban a kulturális és gazdasági központokban. Az lenne jó, ha a többség is látna minket, hogy mindenfelé jelen vagyunk… „

Járda a székely anyavárosban

Akár „függetlenedhetnénk”, lehetnénk „autonómok” is! De minek? És hogyan?

Itt van az autonómiaközdelem, amelyet működésben kell tartani, de nem így. „Ebben a mozgalomban valami nem az igazi, mert mára kifulladt. Egy maréknyi ember szervezi, s a tömeg, amely köréje felsorakozik, nem igazán jelentős… Valahogy másképp kellene ezt csinálni. A szellemi mellett a gazdasági célokat is meg lehetne határozni. Akkor lenne értelme az egésznek, ha létrejönnének a saját logisztikai központjaink, amelyeket helyi árukkal töltenénk fel. Utána következnének az autentikus termékek, amelyeket a szomszédos országokban állítanak elő, s csak utána jöhetnének a nyugati vagy a távol-keleti termékek. Az ilyesmit ma szinte lehetetlen megvalósítani, mert majdnem minden anyagi forrás pár nyugati mágnás-csoport és a Kínai Kommunist Párt kezében van, aki dolgozni tud és képes, s akar (!), az pedig a Távol-Keleten él. Ahhoz, hogy erőre kapjunk, hogy megmutatkozzék a vitalitásunk, nekünk elsősorban a saját falvainkra, a vidék erőforrásaira kellene támaszkodnunk. A helyi termékek, a nyers- és alapanyagok, s valamilyen szinten az idegenforgalom is a segítségünkre lehetne. Az autonómia kikiáltása a gazdasági oldalról kezdődik.”

A felvételek Edgár személyes archívumából valók 

Ahhoz, hogy az idevágó gondolatokat kifejtse, vagy folytassa újabb és újabb beszélgetésekre lesz szükség. Vagy pedig az is előfordulhat, hogy létrejön egy sorozat, amelynek egyelőre az a munkacíme, hogy „Edgár megmondja” – majd elválik. Időről-időre majd jelentkezik. Kiderül, hogy mely irányba tereli majd a figyelmünket.

A Szerk.


Kapcsolódó:

Magyarok leszármazottai egy török faluban

Új nemzet születik

Nem ismer lehetetlent a viágutazó

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb