Amikor belekerültünk ebbe az 1989 után kezdődő új világba, fogalmunk sem volt arról, hogy tulajdonképpen mi ez a fajta üzleti tevékenység, amely a vevők és a felhasználók igényei kielégítése végett elemzi a piacot, hogy meghatározza azon termékeket és szolgáltatásokat, amelyekre szükség van, létrehozza az előállítás feltételeit a megrendelések által, kialakítsa a kínálatot, az árakat, és megszervezze az értékesítés csatornáit. Ugye ehhez kapcsolódik mindjárt a logisztika is.
A marketingről, mint olyanról hallottunk a létezett szocializmusban is, minden valamire való üzemben létezett ilyen osztály, ahol köpenyes férfiak és nők dolgoztak – úgy néztünk rájuk, mint amolyan kiváltságosokra, akik hétre járnak munkába, s csak délelőttönként –, olykor pedig elküldték közülük egyiket-másikat tájékozódás végett partner-cégekhez, kiállításokra, központi állami intézményekhez, minisztériumokhoz, amelyekhez iparágilag tartoztunk. Holott tervgazdasági elvek mentén működtünk. Tulajdonképpen nem is kellett volna. De próbálkozás szintjén gyakoroltak a vállalatvezetők.
Aztán lejárt az a korszak, és kezdtük megtanulni a saját bőrünkön a valós miliőben, versenyfeltételek közepette az igazi marketinget. Jöttek a multik, s mutatták a tutit. Történt olyan eset is, hogy éppen megnyiló-félben volt nálunk egy bevásárlóközpont, annak a cégcsoportnak a hiper-szuper-mega üzlete, amely korábban Magyarországon már jelen volt. Bevallom, szimpatikusnak látszott nekem odaát, ahogy működtek. Jó, voltak mindenféle cselek, amelyekkel átverték a betérő embereket, hogy vegyék az akciós termékeiket, mielőtt rakásra rohadna, vigyék a fölösleges bóvlit is, amit kiraktak a bevásárlószekerek útvonalai közelébe. Úgy gondoltam, hogy egyszerűen „áthúzzák” kies tájainkra az ottani tapasztalatokat, s azt párhuzamosan alkalmazzák az itteni, a többségi kommunikáció nyelvével. Csakhogy nem ez történt. Amikor tanfolyamra küldték a majdani áruházba felvett alkalmazottakat, a „kiképzők” figyelmeztették őket, hogy egymás közt, s a vásárlókkal is kizárólag és üdvözítőként az egyetlennek hitt államnyelven társalogjanak. Olyan szkizofrén helyzetek alakultak ki, hogy esténként, amikor a derék székelyhoni tanfolyásosok visszatértek a szállásaikra, hosszan eltöprengtek azon, hogy vajon a magánszférában, egymás közt beszélgethetnek-e magyarul?… Nyilvánvaló, hogy amikor sor került idehaza az áruház megnyitására, és beüzemelték a különböző részlegeket, a regáti pr- és marketing-szakemberek rájöttek arra, hogy nem lehet kizárólagos és romanizáló lendülettel beszedni úgy a profitot, mint a kétnyelvűséggel. Mert kell a gesztus. Kell a kalmár alázata, hogy kihegedülje belőlünk az utolsó filléreket. Helyesebben: a legeslegutolsó banit is.
Ahhoz azonban, hogy ez a zökkenőmentes átállás megtörténjék, szükség volt a mi köreinkben is képzett emberekre, „középkáderekre”, „középosztályra”, hogy elmagyarázza mit miért, s miért nem. A haszonért a nagyobb is enged.
Hogy csel, hogy marketingfogás rejlik minden falunapban, helyi jellegű buliban, fesztiválban, az is biztos. Önmagunkat népszerűsítjük, és magunkat igyekszünk elfogadtatni saját környezetünkkel. Meg az idelátogatókkal. Mind mutogatjuk, feszt mondjuk, hogy milyen ügyes gyerekek vagyunk, hogy lám: mennyi értéket őrzünk és sodrunk magunkkal a jövő iránt. Még akkor is, ha ez nem teljesen így igaz, mert ilyenkor megengedett a túlzás. Sőt! Nem szabad szerénykedni a reklámban és a tömjénünk füstjében…
Ezek a falunapok – testvériség ide, testvérig fenntartása oda – elsősorban értünk vannak, hogy megszólíthassuk egymást, hogy itt vagyunk, együtt és elsősorban magunkért valók. Ez a mi marketingünk. Töltsük ki, ne hagyjunk üresen egy lehetőséget sem elpukkanni, mert nyakunkon az ősz és más idők jönnek. Új erőpróbák következnek az ünnepek múltán.
Addig is, amikor csak tehetjük, kommunikáljuk ilyen esetekben az állam kincstári nyelvén ugyanvalóst. Meg más nyelveken is. A kürtőskalácsot nem lehet, nem is kell lefordítani, annyira közismert – azt viszont ne hagyjuk, hogy ’cozonac secuiesc’ legyen belőle, akkor sem, ha tizenöt lejért adjuk darabját –, de sok egyebet kötelező képben, hangban is felmutatnunk. Hogy értsék. És meg is értsék.
Simó Márton
