A napló drámai tanúvallomás a második világháború utolsó évéből. Bemutatja a történelem véres fordulópontjait, a mindennapok apró történéseit, az erkölcsi felelősség súlyát, és a gondolkodó ember belső vívódásait. Ez a dokumentum ritka egyensúlyt teremt személyes érzékenység, történelmi pontosság és szellemi reflexió között.
Zolnai nem csupán megfigyelő: tanár, barát, közvetítő, olykor védőügyvéd is, máskor bíró, de legfőképp az összeomló világot kétségbeesetten megérteni és értelmezni próbáló ember. Feljegyzéseiben megörökíti az utcára kirakott embereket, a bombázások miatt a romok alá szorultak kínszenvedését, az egyetemi francia intézet könyvtárának beládázását, saját lakása kifosztását, a baráti beszélgetéseket és a néma rettegést, a filozófiai eszmefuttatásokat, valamint a tehetetlenség dühét.
A kolozsvári gettó felállítása, a zsidó lakosság elhurcolása, a magyar társadalom bénultsága, kollaborálása vagy épp csendes együttérzése mind ott lüktet a napló lapjain. Zolnai néven nevezi az elkövetőket, az áldozatokat, és önmagát sem kíméli: „Eddig még volt bátorságom föllépni és szuggerálni a sorsot. De meddig bírom.” Sorai egyszerre hátborzongatóan pontosak és megrendítően személyesek. A bőséges jegyzetanyaggal és kísérőtanulmánnyal ellátott napló kritikai kiadása páratlan forrás a korszak kutatói számára, és figyelmeztető kiáltás mindannyiunkhoz: a huszadik századi magyar történelem egyik legsötétebb fejezetéről írva felveti a morális felelősség örök kérdéseit, kérlelhetetlen szellemi tisztasággal ír a kollaborációról, a közönyről és a pusztulásról.
A napló egyszerre tükör, mementó és erkölcsi kihívás: látja és elemzi a háborút, miközben beszámol a barátok, ismerősök szívszorongató sorsáról, emberi kiszolgáltatottságáról a 20. század egyik legvészterhesebb korszakában.
Ki volt Zolnai Béla?
Székesfehérváron született 1890. március 10-én; irodalomtörténész, nyelvész, egyetemi tanár, az MTA Székesfehérváron született 1890. március 10-én; irodalomtörténész, nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1940, r. 1948–1949), az irodalomtudományok doktora (1955). ~ Gyula nyelvész fia. Eötvös-kollégistaként a Budapesti Egyetemen tanult. 1914 és 1923 között gimnáziumi tanár Budapesten, 1923-tól egyetemi magántanár, 1924-től Pécsett helyettesítő tanár, 1925-től Szegeden, 1940-től Kolozsvárott egyetemi tanár 1948-ig, 1950-ig, nyugdíjazásáig ismét Budapesten volt egyetemi tanár. Szegedi évei alatt kötött barátságot Juhász Gyulával. Segítette Radnóti Miklós indulását, ő tette lehetővé Szerb Antal magántanári habilitációját. 1927–42-ben szerkesztette az általa alapított Széphalom című szellemtörténeti folyóiratot, határozottan fellépett a fasiszta és soviniszta ideológia ellen és bírálta az Adyt és a Nyugat körét támadó konzervatív irányzatot. A Széphalom munkatársai voltak Szerb Antal, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós.
Alkotói periódusának fénykora a szegedi és a kolozsvári egyetemen töltött évekre (1925–1948) esett. A Szellem és Életben az egy éve elhunyt Reményik Sándorról közölt esszét (1942), a Magyar Nemzetben pedig Kritikai echó című sorozatában foglalkozott a költő életműve java részét felölelő összes versekkel (1942. október 30.), ugyanitt Kuncz Aladár, Molter Károly és Nyirő József önéletrajzi fogantatású műveivel (1943. február 7.), a Kolozsvár című folyóiratban pedig Áprily Lajos Peer Gynt-fordításával (1941/8). Tanulmányt közölt a 48-as Erdély c. gyűjteményes kötetben is (Kolozsvár, 1943). Az 1946-ban induló Utunk is munkatársai között tarthatta számon: Vesztett tanítványok nyomában címmel Radnóti Miklósra emlékezett (1947/11), kritikát közölt Szerb Antal Gondolatok a könyvtárban c. posztumusz könyvéről (1947/1). 1948–1950 között Budapesten dolgozott, utóbb az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa volt. Budapesten hunyt el 1969. május 26-án.
Korai nyugdíjazásakor MTA-tagságától is megfosztották (melyet post mortem 1989-ben visszakapott), de kutatási területe, a nyelvészet és a stilisztika révén, nem szorult ki teljesen a tudományos közéletből. Halála alkalmából számos jeles nyelvész, irodalmár, stiliszta méltatta munkásságát vezető szakfolyóiratokban.
A Magyar Életrajzi Lexikon és a Wikipédia közlése nyomán
