Miközben a Dallas-t közvetíti az otthon melegét sugalló Acasă tévéadó, és a sármos Ewingok mosolyognak ránk, felidézve a mi aranykorszakunkat, a magyar tévéadók sem szűkölködnek nosztalgiázásból. A nemrég a legfrissebb híreket közvetítő egyes televíziócsatorna hol fekete-fehéren, hol megkopott színekkel sugároz.
Ötvenéves, vagy még régebbi műsorokat vetítenek, az M1-en, egyesek kissé „frissebbek”, mások a két emberöltőnyit is meghaladják. Rózsa Sándor és átvert pandúrjai, a Tenkes kapitánya, az Egri csillagok, indiános ifjúsági filmek, a sorozatban közvetített gyalogbéka, netán Semmelweis Ignác életútja a régi változatban. Pajtársak, elvtársak, diri bácsik, úttörök, félévszázados cirkuszi közvetítések. Salto mortale, de az akrobata nemrég halt természetes halált végelgyengülésben.
Boldog feltámadást! Már jó ideje a Farkasréti temetőben, vagy a Kerepesi útiban nyugvó színészek most egészen fiatalon mosolyognak ránk. Latinovits él, Sinkovits él, Törőcsik Mari él! Persze, azt tudtam, hogy ők halhatatlanok. De a bemondók, a producerek, a gyártásvezetők, a vágók is azok lennének? Sőt, talán mi magunk is? Éljen a párt, a kommunizmus nosztalgiája! Rákosi elvtárs talán elhalhat, de Kádár elvtárs még javában eszegeti kedvenc ételét, a túrós csuszát. És hol az istenadta nép, akit akkor is meg lehetett etetni, most is? Például az örökkévaló egyenlőség boldogító elixírjével.
Még azt mondják egyesek, hogy a tudattalanul a rendszerrel együttműködő polgárt félre lehet vezetni…. Dehogy! Megszépülve, megfiatalodva, megokosodva egyenesen vissza a mindenkoron örömteli gyermekkorba! Micsoda időutazás! Főleg, amikor az Magyar Televízió egyes és ötös csatornája szimultán sugároz fekete-fehéren. Csakhogy könnyen diadalittassá válhat a jótól az egyszerű, netán gügye polgár. Doktor Bubót és Rémusz bácsit szeretném látni a nemzet közszolgálati tévécsatornáján, no meg Lüke Aladárt! Szívesen néznék második világháborús híradókat, fehér lóval vagy anélkül, ha korábbi műsorrács nem lenne a sugárzásra váró készletben. És jó lenne, ha nagyapám, sőt dédnagyapám korából is látnék valamicskét. Sőt, a némafilmek is jól jönnének, főleg a Janovics Jenő által a kincses Kolozsváron készített, egykor eltűnt némafilmeket nézném meg – számomra premierként. A csimborasszó pedig az lenne, ha a filmezés felfedezése előtti időszakból, a Lumiére fivéreket megelőzőből is a múltra éhes retinám elé varázsolnának legalább egy rövid képanyagot.
Igyekszem örülni a feltámadásnak, a megfiatalodásnak, életem visszapergetésének, a szellemi gügyeségben fenntartó nosztalgiázásnak. Ugyanakkor férfiasan be kell vallanom, hogy a rettegés és az elkeserés szele is utolér, amikor arra gondolok, hogy a fentiek után már csak az következhet, hogy teljesen elsötétedjen a képernyő. A nemzet sportadója, a Magyar Televízió négyes csatornája számunkra, erdélyi magyarok számára már amúgy is időnként hosszú percekig a semmit mutatja a szerzői jogok védelmében. Nekünk talán könnyebb elviselni, hogy vakító csendben teljenek hosszú percek. A kisebbség fanyarú sorsát már megízlelők hozzászoktak a sötétséghez, az elcsendesülő tévéadáshoz a nyolcvanas évek „aranykorszakából”. Kissé régecskén volt ugyan, de boldog feltámadást mindannyiunknak! Élőknek és holtaknak egyaránt.
