Bizonyára sokan vagyunk, akik még emlékszünk olyan jelenetekre, amikor – az újabb világ hajnalán, a kilencvenes esztendők legelején – szegényesen öltözött ember/ férfi vagy asszony/ nő jött velünk szembe a pesti utcán, s váratlan mozdulattal elénk nyújtotta nyitott tenyerét, csak ennyit mondott: „Erdélyből jöttem!” Vagy megnyílt erre a pénztárcánk és a szívünk. Vagy nem.
Olykor éreztük, hogy van ebben némi túlzás, talán hazugság is. Mert magunk is onnan. Egyszer bevettem, és burzsujnak érezvén magam, megszántam az illetőt egy százassal. Akkor még a magyar százforintosnak ereje volt, azt mondja az AI, hogy mostani értékben az 30-35 szerese, mintegy 3500-at ért e gyengére hígult pénznemben. (Hasonlítsuk csak össze a benzin, a hús, a kenyér akkori árait a maiakkal; számoljunk örömipari szolgáltatások díjaival, mert akkor ezerért az alja fogható volt, s vajon ma?…) Visszaemlékszem, hogy a napszám ötszáz volt, paprikaszedés volt az első ilyen lehetőség, amikor a fizikai munka élményében és örömében (!) részesültem, hogy erre rájöhessek úgy tízórányi hajladozást követően az alföldi kánikulában… Látszólagos „burzsulyságom” abból fakadt, hogy bizonyos lapoknál kinézett számomra némi honorárium, s nagyon meglepődtem, amikor a szerkesztőség pénztárában kifizettek nekem 4500-at. Szívesen hagytam ott újabb kéziratokat. Egyébként kérték. Aztán elmentem egy másik redakcióba, s hát ott is. Még ígéretesebb tiszteletdíjat vettem át, kereken 6000 forintokat. Azt mondták, hogy adómentes, hiszen levonták belőle azt, ami a másé, meg az államé.
Meg voltam győződve arról, hogy a magyarok honában eljött végre az írástudók becsülete. Részben ez okozhatta a pillanatnyi adakozói nagylelküségem. Aztán rájöttem, hogy a deklarált helyzetben és a koldulási indíttatásban van némi hazugság is, hiszen egy vagy két nap múlva – nagyjából ugyanazon a helyen – , a Deák tér környékén, a Múzeum korúton, a Rákóczin vagy éppenséggel a Blahán ismét találkozhattam, akár többször is ugyanazzal a koldussal, ugyanazokban a göncökben, aki ugyanazt ismétlegette váltig, hogy „Erdélyből jöttem!”
Egy ideig – bizonyos körökben – lehetett így viselkedni. Az erdélyiségből magából azonban nem lehetett simán megélni. Mert hamar megutálták derék véreink ezt a fajta magatartást… Vérrel-verítékkel tudta csak az emberfia megvetni a lábát. Tehetséggel, kitartással kellett pótolnia a miénkfélének mindent, hogy feltornázhassa magát arra a szintre, amelyen az ottani állampolgár élt. Sokunknak, sokaknak, egy többszázezres tömegnek ez sikerült. Talán a legszebb éveink mentek rá, hogy megszerezhető tudásban és anyagiakban gyarapodva megnyugodhassunk: a számításaink sikerültek, „meggyökeresedtünk Nagy-Budapest betonrengetegében”. Rendeződtek a papírjaink, családot alapítottunk, ingatlan- és hiteltulajdonosokká váltunk a nagy felzárkózási küzdelemben. Ha mesteremberek voltunk – akkor úgy. Ha írástudók – akkor másképp. De becsülettel.
Nyilvánvaló, hogy a megélhetési valakik számára már nem működött az „Erdélyből jöttem!-szlogen”, vagy továbbált egy házzal, Európában koldult és hazudott, vagy hazatért a végekre, s folytatta a nyomort ott, ahol abbahagyta. Az ügyesebbje rájöhetett, hogy becsületes munkával és kitartással bárhol meg lehet élni. Képessé kell válunk a boldogulásra, abban szabadok vagyunk. Csak sokat kell izzadni.
Jóval később – már a harmadik évezred hajnalán, rávirradva az újabb és még közelebbi időkre – észleltem, hogy ezt az „Erdélyből jöttem!” magatartást másképp is lehet. „Csinálni.” Egyeseknek. Ketteseknek. Némán, alattomosan, politikai és baráti széljárást hasznosítva hajózni – nem gályázni! – fel a pesti lagúnákig. Cifra sztaniolba, vitézkötésbe csomagolva a giccset és a vélt fájdalmat. Túlképzetten és baráti jobbokba, asszonyi rokolyákba kapaszkodva feltörtetni oda, ahol nincsen jussunk. Érdemtelenül sütkérezni dicsőséges ám mulandó felhők magasában.
Megkérdeztem őkelmét, a mindentudó és kegyetlen ejáj-t, hogy mit tettek anno a hamis dalnokokkal? (Ez csak egy szűkön értelmezett kártevői réteg. Vannak egyéb bűn- és bűnös-kategóriák is!)
1. Szégyenhegedű (Schandgeige) – Ez egy fából vagy vasból készült, hegedű alakú kaloda volt. A csalfa dalnok nyakát és két csuklóját a szerkezetbe zárták, így olyan pózba kényszerült, mintha éppen hegedülne. Ebben a megalázó helyzetben kellett a város főterén vagy a pellengérnél állnia, miközben a járókelők gúnyolták, leköpték vagy záptojással dobálták meg.
2. Szégyenfurulya (Schandflöte) – Nehéz vasból készült, tölcséres cső, amelyet lakattal rögzítettek a bűnös nyakára. A delikvens ujjait vaskapcsokkal szorították a hangszeren lévő lyukakra, mintha éppen játszana rajta. Ezt a büntetést kifejezetten a közösséget sértő, rossz vagy lázító dalokat előadó zenészek kapták.
3. Szégyenmaszkok – Ha a dalnok hamis híreket, pletykákat vagy gúnydalokat terjesztett (ami rágalmazásnak minősült), gyakran adtak rá állatfejet (példából adódóan szamarat vagy disznót) formázó fém álarcot, amellyel végigvezették a városon.
Ennél sokkal súlyosabb formákról is üzent az AI. Azokhoz képest ez a három csak ejnyebejyne. Talán napjainkban is léteznek. A „kevésbé civilizált” kultúrákban. Lehetnek, lehetnének, de annyira kegyetlenek, „nem méltóak a 21. században általános (?) humánus magatartáshoz”, inkább ne emlegessük. (Ezek többnyire 18+-os izék!)
A közutálat, a kiközösítés azonban megtörténhet. Minden bizonnyal meg is valósul. És kiiktathatjuk őket a boldog utókorból, amelyben ők szépen megdicsőülnének. Főleg azok az utálatosak, akik bóvlit sóztak ránk a magyarok zsírján, s mocskos erdélyi tenyerüket nyújtogatták felénk a közös légtérben.
