Honnan jöttünk? S hová megyünk?… – ezek a gondolatok foglalkoztattak mostanában, amikor érteni és értelmezni szerettem volna mindazt, ami a közelmúltban történt és ami történik ezekben a napokban is. A kiindulópont a létezett szocializmus bukása, a záró pedig a 2026-os esztendő első fele.
Elején tartunk ugyan a 21. évszázadnak Krisztus születése óta, de negyede immár eltelt ennek is, úgy, anélkül, hogy érdemi változások tanúi lehettünk volna… Vagy mégis? Itt zajlik az átalakulás, bennünk, velünk, körülöttünk (?!)…, csak éppenséggel nem érzékeljük?!… Nem tudjuk, hogy fontos-e az, ami van, hanem csak valami hevenyészett átmenet?…
Ennek a harmadik évtizednek a bevezetéseként itt volt a NATO- és az EU-csatlakozás, egy kisebb gazdasági válság, kicsi jálét, de csak három napig, aztán a covid, egy olyan járvány, amely alaposan próbára tette a posztmodern és digitalizált világot; újabban pedig az energiaválság miatt nem bezártsággal fenyegetnek, hanem takarékosságra szólítanak fel, hogy így lesz jobb, meg amúgy lesz jobb…
Csak azt nem tudni, hogy kik nyernek? Kik kereskednek, honnan hová viszik a pénzt, a gázt, az olajat?… Kiktől vásárolnak? Kiknek adnak el? Milyen forrásból?… Mit akarnak ezek a jólöltözött úriemberek, a jólfésült nőcik? Értenek egyáltalán valamihez? Kiknek az előretolt arcai?… Vagy tótumfaktumok ők?…
Biztos, ami biztos, máris érezni, hogy nagyot emelkedett az energiahordozók ára, aztán a távközlés, a szállítás, a szolgáltatások, s nagyjából minden, ami nem terem meg a csűrkertben. Kinek van ma már háztájija ebben a nagy 21. századi jólétben Székelyföld-szerte? Csak keveseknek, hiszen rászoktattak, hogy minden van a boltokban…
Igen. Valóban ellustultunk, mert gondoskodtak róla fennen a vezéreink, hogy ez így a jó. Tespedtségünkben odáig jutottunk, hogy nem empírikusan tapasztalunk, hanem digitálisan. Nem a szemünknek hiszünk, hanem az internetnek. És csodálkozunk azon, hogy ismeretlen erők meggyőznek minket arról, hogy a fekete fehér és a fehér fekete. Addig-addig forgatják, tekerik, csűrik, csavarják, húzzák és eresztik, hogy a végét nem látjuk, s oda jutunk, hogy nem megyük sehová, egy helyben toporgunk végig, miközben azt hisszük, hogy körüljártuk a világot. A semmiről még élménybeszámolókra is képesek közben.
Azt hittem, soha nem lesz vége Romániában a választási kampánynak. Ugye kormány kellett, új elnök, s addig variálták a dolgokat, hogy másfél év telt el, míg összejött. Van kormány. Van immár elnök is. Működik. Úgy ahogy. Még szerencse, hogy volt annyi józan eszünk, s nem engedtük szóhoz jutni a jobb szélét, mert ott volt, ott van a spájzban, és úgy tűnik, hogy bármikor képes lenne átvenni a vezérlést… Piszkálja is rendesen a mocskot, szinte naponta törli fel a buzgó ellenzék ma a padlót a hivataban levő elöljárókkal és a parlament normálisabb részével. És zajlik az uszító néphülyítés.
Óvások, mindenféle bizalmatlansági szavazások, aláírásgyűjtések zajlanak. Alig-alig lehet törvényerőre emelni a jószándékú szabályozásokat. Akkora a fiskális szigor, hogy még a két évvel ezutáni adóinkat is behajtanák, csak legyen zsír, ami működtesse az állam gépezetét. A legnagyobb érdemnyujdíj és az átlag nyögdíj között legalább százszoros a különbség. A rendszer átláthatatlan. Az arányosítás megoldhatatlan. Nincs a harmadik világnak sem olyan bugyra, amely mocskosabb és durvább lenne ilyen vonatkozásban…
Végülis megvagyunk. Látni a megtisztulási folyamatot. Vagy legalábbis annak a szándékát. Ugyanakkor sejteni azt is, hogy alant, a mélyben, a mögöttesben ott van a másik lehetőség is, több populizmmussal, fasiszta demagógiával. Románia pillanatnyilag tanul. Az átmenőgyőjegy korántsem biztos, de szokva van hozzá a politikum, önmaga reinkarnációját gyorsan megteremti. A nép nem annyira fontos tényező. Lényegtelen. Mert a jó ígéretével és a vággyal mindig beetethető. Trianon nem ért véget. Ma is rombol.
Azáltal is fájdalmas az állapotunk, hogy a csonka országot szeretjük a magunké mellett… Magyarország pedig olyan. Amilyen. Ha az utóbbi években arra jártam, évről-évre, hónapról-hónapra azt tapasztaltam, hogy erősen elmaradtak tőlünk. Olyanok, mint mi voltunk a Causescu-érában, feszt mondatták velünk, hogy mennyire jó, miközben egyre sötétebb és egyre szarabb volt nekünk akkor. Most nekik olyan.
Körülbelül egy éve tart náluk megint ez az izé, de olyan, mint a bibliai hét szűk esztendő. Ráadásul elmérgesedett, kiéleződött a helyzet a médiában is. Nem lehet semmit sem elolvasni undor nélkül. Nem lehet televíziós műsorokat nézni, mert ott folyton egymást pocskondiázzák a felek. Igaz ugyan, hogy minden a neten megy, de az is tele mocsokkal. Ilyen szempontból sikeresen egyesült a nemzet. Határtalanul boldogtalanok vagyunk és keressük a kiutat.
Mi az üdvös lehetőség?…
Ha a mostani kormányerő elfelejti a kétharmadot, s éppencsak meglesz a többsége. Vagy annyi sem, és magához kell édesgetnie a jobbodal jobbacska csapatát. Fiatalabb és tanulékonyabb. Bizony. Új és más napok jönnek.
Ha a másik erő, a tizsavirág életű izé győzne oly módon, hogy tulajdonképpen veszít, mer ő maga sem éri el az ötven százalékot, akkor szövetkeznie kell, ha lesz kivel. Esetleg álcázott függetlenekkel, amennyiben talál majd ilyeneket a patkóban.
Olyan kormányzás veszi majd kezdetét Magyarisztánban, mint nálunk. Mindkét fél gyenge. Vagy legalábbis mérsékelten erős. Közben a nép szív. De a következő ciklusra fel fog sorakozni egy új garnitúra. Jobboldali lesz – nyilván – , csak más retorikájú. Új arcokkal. A kereszténység és a demokrácia értékeit hangoztatva és tettekkel bizonygatva. Más pálya nincs. Esetleg az anarchia. Ideje készülnünk. Tanulnunk a jövőt.
Simó Márton
