Az 1989-es decemberi fordulatkor Korondon éltem, s az RMDSZ helyi szervezetének alapító tagjaként nemsokára engem is beválasztottak abba a küldöttségbe, amely a székelyudvarhelyi körzetet képviselte a szervezet sepsiszentgyörgyi konferenciáján. Hajnalban indultunk, oda érve jólesett a reggeli, mielőtt fórumozáshoz láttunk volna. A nagy barátkozásban a rég nem látott ismerősökkel találkoztam, s valahogy elmaradtam az anyaszéki társaságtól, ezért szerényen egy olyan asztalhoz közeledtem, amelynél már jóízűen falatozott valaki. Az asztalon ,,gazdátlan” teríték, hát oda kérezkedtem.
A szemüveges, jócskán kopaszodó úriember fel sem pillantva bólintott, hogyne, parancsoljon, kérem szépen. Mikor jó étvágyat kívántam neki, hirtelen rám villantotta vastag pápaszemének fókuszait, és felugrott.
– Ölellek, doktor úr, milyen régen nem láttuk egymást!…
Hátba veregetett, aztán gyorsan visszaült, és mint a nagyon praktikus emberek, sietség nélkül, alaposan megadva a módját, zavartalanul folytatta reggelijét, közben pedig beszélgetett. Ahogy ma mondanók, tartósan kommunikált.
Szerencsémre semmit sem észlelt meglepetésemből, azon sem csodálkozott hogy ,,előitalt” is kérek, méghozzá szilvóriumot… Főleg önmagáról beszélt, nekem csak dörmögnöm kellett ezt-azt, „Na, van ez így”, meg „Azért ebbe még mi is beleszólunk” stb.
A társalgást közhelyekkel tapétáztuk.
Közben fogalmam sem volt, ki ez az ember, aki, mihelyest lejár a konferencia, hatalmasat gyalogol, sőt sízik is, ha már itt van, a hegyek közelében.
Örültem a nagyszerű reggelinek, hallgattam bölcsen, hagytam, hogy doktor urazzon a villogó szemű, furcsa mosolyú, bőbeszédű úr –, a világért sem szegtem volna kedvét holmi kéretlen bemutatkozással.
Többször is tévesztettek össze. Egyszer például előre akartak engedni a bolti sorban, mire szerényen tiltakoztam, mondván: éppen olyan egyszerű polgár vagyok, mint bárki más… Erre az addig előzékeny vásárlók összenéztek, egyikőjük mindjárt ,,diagnosztizált”.
,,Ez nem ő!” –, és állhattam ott jó óra hosszat… Pimaszul elém furakodtak, sőt valaki bokán rúgott, és dehogy kért bocsánatot.
Jobb hát, ha barátságosan tűri az ember, mint aggszűz a cirógatást, hogy ledoktorozzák –, pláne ha nem kell receptet írni.
Barátságosan elbeszélgettünk, majd asztaltársam felpattant sportosan,
egészségünkre kívánta a reggelit, és már lobogott volna el, ha éppen nem érkezik egyik (szintén megkésett) udvarhelyszéki küldött-kolléga, akivel mi ketten ismertük egymást, de ezt az úr nem tudhatta… És miután sietve, pazar rutinnal bemutatott bennünket egymásnak, végre valóban el is rohant.
Ekkor tudtam meg, ki is vagyok igazán. Hát Bárányi Ferenc doktor úr!
Udvarhelyi barátom rutinosan mulatott zavaromon. Felvilágosított: ez a szemüveges, izgő-mozgó alak, ez nem más, mint Kincses Előd, a vásárhelyi ügyvéd.
Tudtam, persze, kicsoda ő. De ezidáig nem volt szerencsém hozzá.
Örülhettem, hogy a temesvári orvossal téveszt össze, akit nem csupán a decemberi mészárlás folyamán mutatott példás kitartása okán becsültem nagyra. Páll Lajos gyakran beszélt Égig érő kockakövek című, 1987-ben megjelent kulcsregényéről.
A konferencia lejárt, a dolog elfelejtődött, Bárányi doktorral sosem találkoztam személyesen, hogy ,,összemérhessük magunkat”.
Egyik decemberben, szilveszter előtt telefonon kérdeztem tőle valami újságba valót, és a szövegen kívül csak annyi érdekeset jegyezhettem meg róla, hogy kedvenc szólító szava a „bátyám”… Engem is bátyámozott.
Néhányszor még jelezték a hasonlóságot. Élénken figyeltem tévébeli „imázsát”, és mi tagadás: igyekeztem különbözni…
Miáltal még „leninesebbre” sikerült a figurám.
Évek múltán a marosszentgyörgyi Szentgyörgy-napi ünnepen ismét egy asztalnál ülhettem – a díszvendég dr. Kincses Előddel.
Isten neki, gyorsan leküldtem egy pohárka (vasreszelékkel dúsított) kisüstit, és lestem az alkalmat, hogy felidézzem a hajdani találkozást.
Kedélyesen fogadta, jót nevettünk. Később, a vacsora vége felé, szokásos mozdulatával felkapta borral töltött poharát, és rám köszöntötte.
– Szervusz, Feri!
Búcsúzáskor még megjegyezte „aggódva”:
– Vigyázz magadra. Mert ha most tévesztenek össze Bárányival, akkor senki sem áll jót érted.
Bizony, kaptam észbe. Istók, hát ő az egészségügyi minister!… Ha most ,,konfundálnak”, és rám rontanak a szindikátustól a fehérköpenyes terroristák, úgy bepakolnak az erdő alatti zárt osztályra, hogy a feltámadáskor sem lesz ott a nevem a névsorban. Mesélhetem aztán a Jó Istennek, hogy zubbonyt nem hiú büszkülés okán, hanem csak (egy sajnálatos) félreértés miatt –, na meg kizárólag kényszerből hordok.
