Marosvásárhelyen nevezetes nap volt ez a szombat, február tizedike, és emlékezetes marad még egy darabig. Soha nem látott tömegben tüntetett a város magyar népe a kisebbségi jogokért, az iskolákért, a magyar tannyelvű Bolyai Farkas Líceumért, az egykori református kollégiumért, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemért, a vásárhelyi magyar orvosi egyetemért, valamint a többi főiskoláért.
Az emberek az utcára mentek, mert úgy ítélték, nincs elegendő garancia arra, hogy a választások után majd valóra váljanak az ígéretek. Az emberek az utcára mentek, hogy a testvériség igazi testvériséggé váljon, az egyenlőség valóságos esélyegyenlőséget jelentsen, a demokrácia pedig mindenki számára demokrácia legyen!
1. Mi előzte meg a tüntetést, mi előzte meg ezt a szombatot?
A hét közepén az Uniunea Vatra Românească, egy nagyon ködös platformmal, de sajnos félreérthetetlen jelszavakkal induló politikai csoport nagygyűlést rendezett a városi sportcsarnokban. A nagygyűlésen elhangzott beszédek szövegének ismeretében, nagyon mértéktartóan, annyit el kell mondani, hogy vészesen magyarellenes zászlóbontás történt: „Vissza a hunokkal Ázsiába!” „Negyvenöt évig azért szenvedtünk, mert a magyarok ellepték a pártot és az állambiztonságot!” „Nyitva vannak a határok, menjetek!”….
A jóérzés meggátol abban, hogy a többi uszító jelszót ideírjam, csak a „lángoló gyepük” és a „rögvalóság” hiányzott a nyilas szókészletből, hogy a szélsőjobboldal arzenálja teljes legyen. A beszédek történelmi fedezetét akár a derék Ilie Ceaușescu történész-altábornagy is garantálhatta volna! Az ominózus nagygyűlés felhívással fordult a magyarokhoz: „Frati maghiari!” – hát mit akartok, elválasztani az iskoláinkat, elválasztani az üzemeket, a vállalatokat, elválasztani a kórházakat, a kantinokat, a vendéglőket? Külön tömegközlekedési eszközöket akartok? Egyik járdán fogunk mi közlekedni, a túlsó járdán ti?
Aztán következett a pénteki nap, amikor valakik mesteri forgatókönyv alapján a feltüzelt román diákok százait vitték ki a főtérre. A jelszavakat perfid módon állították össze, valami torz testvériség szellemében, mintha merő eretnekség lenne, ha most követeli, ha egyáltalán követelni meri a magyarság a maga iskoláit!
Sajnos, partnerek nélkül nincs politika, akik megrendezték ezt a pénteki napot, nem sokat gondoltak Európára, pláne Svájcra; akik megszervezték ezt a pénteki napot…
Mintha elfelejtették volna, milyen heroikus küzdelmet folytatott az erdélyi románság évszázadokon keresztül a román iskolákért! Hát nem emlékeznek arra, hogy mit jelentett a XIX. században nekik Balázsfalva és Naszód, a román egyházi iskola?
Az utcán, a főtéren nekiszabadultak az indulatok. Több emberrel beszéltem, akiket súlyosan inzultáltak, egy 18 éves magyar diákot a Bolyaiból fel kellett vinni a klinikára vesetájéki sérülésekkel. Farkas Istvánt, a román televízió helyi operatőrét úgy összeverték, hogy feldagadt a feje, a bal szeme alatt hosszú vágás keletkezett, felszakadt a bőre. Még tiszta vér volt, amikor pár perccel a támadás után megkerestem. Nemes Barna géplakatost külföldi provokátornak nevezték, és egy magánautóba akarták benyomni, hogy elhurcolják. Csak a kiskatonák mentették ki a felheccelt randalírozók kezéből. Közben ilyeneket ordítottak: „Ti Istenben hisztek, vagy abban a féreg Tőkés Lászlóban?” Megint csak nem írom le a többi szégyenletes szöveget.
Közben egész délelőtt zajlottak a tanügyi miniszterhelyettesek „tanácskozásai”. Idézőjelbe teszem a tanácskozást. Az éjszakai órákban végignéztem a helyi tévéstúdió adását, ahol a nyers filmet tendenciózusan megvágva játszották le. Nagy önfegyelemre van szükség, hogy ezt a rendezvényt ne kommentáljam. Mi keresnivalója volt a teremben például az IMF „küldötteinek”? Intervenciójuk tele volt ferdítésekkel és csúsztatásokkal. Diadalmas bevonulásuk a térre csak tovább izzította a kedélyeket.
Csalódottan és keserűen jegyzem meg, hogy a magyar miniszterhelyettes nem volt kellően tájékozódva a helyzetről. Miért sétált bele naivan a csapdába? Vagy miért nem hagyta el azonnal a termet, mikor látta, hogy mi történik? Miért ment ki a megyeház balkonjára? A legrosszabb variációt választotta, lehetővé tette, hogy kifütyüljék és megalázzák! Az igazsághoz tartozik, hogy becsületére váljon: legalább nem írta alá a minisztérium közleményét, így csak a szász szignó jegyezte a kapitulációt.
Marosvásárhely egyfajta frontvárossá változott ezekben a napokban. És tegyük hozzá: nem a magyarok hibájából.
Ilyen zaklatott légkörben virradt fel a szombati nap. Két órakor, kora délután még üres volt a Bolyai tér – háromnegyed háromkor már zsúfolásig tele volt. Nemcsak a tér: hanem az egész felsőváros. A Koronkai úti negyedtől, pontosabban a Tulipán utcától együtt állt tíz- és tízezer ember. Könyv és gyertya mindenkinek a kezében.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség felhívására egy emberként – ez alkalommal ez szó szerint értendő – mozdult meg a város. Három órakor megszólaltak a kollégium kis harangjai, nemsokára megkondultak a kistemplom, a vártemplom, a plébánia, a minoriták harangjai. Szállt a harangszó a város fölött, és a menet elindult Isten nevében lefelé a Bolyai utcán. Le a Nagyközön, körbe a főtéren, a régi Városháza mellett át a Cuza Vodára és ki a Mátyás térre, a sportcsarnok elé.
Itt rövid ima következett, pár szavas beszéd, majd az emberek a Malom utca és a Kossuth Lajos utca irányába elvonultak. De áradtak tovább az oszlopok: négyszer telt meg a turbinacsatorna két partja, a sportcsarnok előtti tágas tér, négyszer ismétlődött meg a gyönyörű szertartás. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség szívszorítóan nagyszerű erőpróbája volt ez a néma tüntetés.
Miért mondom szívszorítónak azt, ami történt? Órákig meneteltem a tömegben, együtt ezrekkel, megrendítő volt ez a néma menet, ez a csend – éppen ez bizonyította a hatalmas erőt, a fegyelmet. Hogy tízezrek így vizsgázzanak politikai kultúrából, arra mifelénk még nem volt példa! Igaz, mi ezt az önfegyelmet Trianon óta gyakoroljuk. Csak könyv volt a kezünkben és égő gyertya, de valami meggondolkodtató öntudat és bizakodás sugárzott a végeláthatatlan menetoszlopból. Az egy akarat, a közös hit csodatevő ereje! Amit, ha nem lát meg, nem hall meg és nem ért meg a velünk együtt élő testvéri románság, akkor egy kivételes történelmi pillanatban követ el súlyos politikai hibát. Nem engedményeket, adományokat, ajándékokat és ígéreteket kért ez a tömeg, hanem az őt megillető jogokat igényelte: saját iskolákat, egyetemet, a magunk kormányozta intézményeket. Hogy Dsida Jenőt idézzem, most – „mikor felejtett szóra kell megtanítani fiainkat” – iskolák nélkül nincs továbblépés.
Tulajdonképpen hányan voltunk?
A sorokat nagyjából számolták, jó darabig a sorok szélessége tíz-tizenöt emberre nőtt, de helyenként csak hét emberből épült. Aki a kollégiumtól indult, az három kilométert járt végig, délután öt órakor még a Kistemplom térnél volt az oszlop vége, a hátul jövők öt kilométeres utat sétáltak végig. Lehet kalkulálni: ha tárgyilagosan számolok, legalább 70-75 ezer ember tüntetett a menetben, égő gyertyákkal. A járdákon is sokan voltak. Ezrek érkeztek a környező községekből, falvakból; a számot lehet növelni, lehet csökkenteni plusz-mínusz, de akárhogy számoljuk, monumentális tömeg válaszolt az RMDSZ hívó szavára.
Mindenképpen nevezetes nap volt!
Az erdélyi magyar iskolák, a diákok, tanárok és szülők napja volt.
Egy fiatal segédlelkész napja volt! Köllő Gábor káplán december 21-én a plébánia ablakpárkányán állva prédikált, negyven percig beszélt a tüntetők előtt, cselekvésre szólította a tömeget a diktatúra ellen. Istenkísértés volt ez azon a baljós napon, a javából, hiszen csak másnap délben győzött a forradalom. Más lelkészek is – reformátusok, katolikusok is – kiálltak híveik elé, de ez a fiatal káplán a főtéren, a tűzvonalban volt az első. Most is ő ment az oszlop élén, és lent a sportcsarnok előtt ő mondta el a Miatyánkot. Nyolcszor egymás után.
Ez a február tizedike Sütő András napja volt. A rádióban ő hívta tüntetni az embereket, mondjam inkább úgy, hogy az olvasóit. Majd három órakor ő indította el a menetet, és az első sor közepén – a gyárakból jött testőrei között – haladt végig az úton. A tüntetés végén ő búcsúzott az emberektől, négy alkalommal is. A négy változat mind kiérleltebb lett: „Tiszta lelkiismeretünk és csodálatos egységünk a mi erőnk!” A hangszalagok megvannak, érdemes lenne kinyomtatni a változatokat.
Lyukas zászlók, piros-sárga-kék lobogók… Feliratos táblák, jelszavak: „MAGYAR ISKOLÁKÉRT TÜNTETÜNK!”
Tévéstábok, kamerák, fotósok, villanófények, és néma csend. Égő gyertyák, könyvek, bibliák.
A téren a mikrofon előtt a fiatal segédlelkész állt, elmondta tagoltan a Miatyánkot, aztán Sütő András rövid beszéde következett. Majd újra a káplán recitálta soronként, és a tömeg mondta utána az ősi keresztény imát:
„Mi Atyánk! Ki vagy a mennyekben! Szenteltessék meg a Te neved!”- Messzebbre hallatszott az ima, mint amennyire a behangosított tér technikai kapacitása lehetővé tette. Akár a harangszó, úgy zúgott, hömpölygött tova a házak fölött az imádság. „Jöjjön el a Te országod! …. Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is! A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” A szürkületben a gyertyák fénye fenséges díszbe borította a teret. „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. És ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól! Mert tied az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.”
Azt hiszem, ez az az újszövetségi pillanat, amikor az ige fegyverré válik.”
Marosi Barna beszámolója a Romániai Magyar Szóban jelent meg (1990)
