Némi nosztalgiával mesélem el, hogyan szervezett közönséget Boldi, a kultúrás. A rendszerváltozást követően megszűnt a kultúrigazgatói állás, de ez a Boldi továbbra is kulcsos ember maradt, aminthogy mindig is az volt.
Mozgalmas élete egy korai korszakában ő volt az Apróboldi, holott nem mélynövésű, hanem mert nála lehetett zöldséget vásárolni. A bódéra ez volt kiírva: Aprozar, ami azt jelentette, aproviziónáré zárzávát, ebből fejlődött ki a neve. Egy másik fejlődési etap következtében Tojásosként ismerték a környéken, ugyanis hozzá vihették a gazdasszonyok az eladásra szánt tojást, onnan pedig tovább utazott a rakomány. De fontosabb ünnepek közeledtével éppen tőle vásárolták a tojást, sőt még a margarint is. Olykor szalámit is kaphattak a jelesebbek. Később, mikor megnősült, sógorságba nemesült a tanácstitkárral, és attól kezdve ő volt a kultúrás ember. A sógor közben elhunyt, Boldi kiesett a pikszisből. A diktatúra tetőzésekor csendben maradt, akkor sem zakatolt, amikor új rend körvonalazódott. És milyen jól tette, hogy hallgatott, mint huggyó kan a susnyásban. Pár évi csendes pangás után ismét kenyérbe esett. Fél normával (saját szóhasználatában: félnormálisan) kultúrt igazgat (izgat), másik fél normával pedig könyvtáros. Jártam a művházban, rend és tisztaság volt, sőt kölcsönzőkre is bukkantam. (Nem biztos, hogy könyvet…) Amikor azonban valami írótalálkozót szeretett volna összehozni, iskolaigazgató és polgármester kánonban rázták a fejüket: itt olyasmit nem lehet, mert ezek az emberek nem olvasnak.
Csak pénzt.
Kultúrboldi csendesen azt mondta: megcsináljuk. A másik kettő úgy nézett rá, mintha azt jelentette volna be, hogy kislisszolt a hexensusszból.
Őszintén szólva magam sem hittem a dologban, de eljött a napja. A jónevű íróval meg a kitűnően szavaló színésznővel kiutaztunk, ámulatból bámulatba estünk. A nagyterem kifűtve, ízlésesen díszítve (tucatnyi grafika a falakon), és legalább ötven ember várt bennünket. (Pár nappal előtte a megyeszékhely díszes palotájának könyves bemutatójára alig tíz érdeklődő jött el…)
A találkozót nem is kezdhettük meg idejében, mert egyre érkezett a nép. Kultúrboldi nem látszott idegesnek, mint ilyenkor a szervezők. Nem futkorászott fontoskodva fel és alá, nem intézkedett folyton, nem kapkodott, mint Bernád a mennykőhöz, hanem velünk beszélgetett, mesélt a faluról, még viccet is mondott. (Amit, igaz, már ismertünk a kabaréból.)
És ment minden, mint a marikacsapás. Bemutattuk a szerzőt és könyvét, maga is beszélt róla, felolvasta egyik karcolatát, majd a színésznő bűvölte el közönségét gyönyörű versmondásával.
Kultúrboldi meg se moccant. Az obligát csokrot szép szál székely legény nyújtotta át a művésznőnek, és székelyruhás nagylány a szerzőnek, csattanós puszival. Már-már állunk vala fel, amikor Kultúrboldi váratlan bejelentést tesz: és most következik a fénypont.
A tombola!
Nem értettük, miről van szó.
Ám csakhamar kiderült a telt ház és a siker titka. Az emberek ugyanis bejövetelkor vásároltak egy-egy példányt szerzőnk kötetéből, melyeket Boldi törölhetetlen tintával megszámozott, egytől kilencvenhatig. Ennyien jöttek el ugyanis, az iskolaigazgatót és a polgármestert nem számítva (akiknek hivatalból járt a potyapéldány).
Boldi elkérte az egyik atyafi jókora bundasapkáját, abba rakta a cetliket. Kihívott egy gyereket, megkavartatta vele alaposan a masszát, aztán a srác kihúzott egy számot.
És örömében nagyot sikoltott egy tisztescsaládanya. Az övé lett ugyanis a mosógép.
Boldi csak a találkozót követő kanternáció szünetében árulta el, hogy ő mint anyagkezelő pontos könyvelést vezet mindenről, így a kultúrotthon alig használt mosógépét is felfedezte a rég leírt tárgyak jegyzékén. Valószínűleg sosem használták. Az egykori kultúrigazgató vásároltatta, saját magának, aztán hirtelen felfelé bukott, és elköltözött.
A szerzeményt cikis lett volna magával hurcolászni a nagy privátba. Hát most kisorsolták, és ez a néni boldog.
Mi sem jártunk ám rosszul. Hiszen telt ház előtt produkálhattuk magunkat, s (minden megalázkodás nélkül) „adtunk el” valami száz könyvet. Az író átszellemült arccal dedikált.
A polgármester és az igazgató annyira fellelkesült a sikeren, hogy elhatározták: a holland s belga testvértelepülésektől ajándékba kapott értékesebb tárgyaknak szintén ekként találnak gazdát, mielőtt még az emberek részrehajlással, kapzsisággal vádolnák őket.
Felkértek, nézzek szét, ki legyen a következő szerző, és (ha van fiatalka) ki lesz a fellépő művésznő, akit örömmel fogadnának.
Ugyanis egy klasszikus gitárt és/vagy egy hordozható tévét lehet nyerni. Esetleg mindkettőt, meglátjuk.
Hát csak tessék, tessék, hölgyek és urak, promováljuk a művészetet, a korszak sajátos spílje szerint.
* * *
Illő volna valami kis malacfarkat biggyesztenem a történet végére. Pár hónapig vártam, hogy majd felhívnak, és ismét kultúrát csinálunk Boldiéknál.
De a telefon késett, elmaradt.
El is felejtettem-forma.
Aztán a téli ünnepek előtt megkeresett egy ifjú ember, a Kultúrboldi fia. Elmesélte, hogy ők immár odakinn élnek, „magyarban”, és arra kért, dedikálnám neki a frissen megjelent kis novellás könyvem legalább húsz példányát.
Na, és ez fontos, utaznék ki hozzájuk. Jól megy a soruk, székely kovászost sütnek és mindenféle egyebet, lapótyát, pánkót (zsírbarottyot), kitűnően megy a bolt.
Boldi tiszta véletlenül díszpolgári címet kap március tizenötödikén. És hát éppen azon a napon „mutatnának be” engem, „a régi barátságunk alapján”, és ptü-ptü, tejben-vajban fürdetnének, miegymás.
A fiú szeme éppen olyan huncutul csillogott, mint az apjáé anno.
Szó se róla, meglepett, de tudnék húsz példányt szerezni a kiadótól, vékonyka kötet, és olcsó. Mért ne tennék jót, ha már. A legény azt mondja: míg előkészítem a könyveket, ő a kocsijában megvár a Predeál vendéglő előtt, a csomagtartóban a magyar pezsgő. Nagybetűvel mondta.
A könyveket elvinné. Mikor kijövök, kapok tőlük forintot.
Hm. Nem sokkal korábban babrált ki velem egy meglehetős műveltségű „kultúrember”, aki minden kötetemből igényelt kettőt-kettőt, hozomra persze. Akkor vált gyanússá, mikor párba’ kérte, Noé apánk példájára… Sajna, mondtam: a könyveim vagy bakok, vagy nőstények. Nem tudni, melyik miféle… Összeférhetetlenség forog fenn. De a hiúságomat ügyesen kiaknázva így is kiudvarolt mindből egy-egy példányt. Nem figyeltem igazán. Mikor locsogva-fecsegve kicsacsogta, hogy célterülete a Madarasi Hargita. Ahol is szabadtéri könyvklubot működtet. A testi-lelki erőnlét fenntartása érdekében…
Azóta sem hallottam róla. Talán valamelyik budapesti aluljáróból vásárolták fel a példányokat az antikváriumok nagyra becsült ügynökei. Hiúságom kárvallottjaként többé nem verhetnek át a „szellem” trendi szélhámosai.
Kultúrboldi fia lement. Én pedig a hátsó lépcsőn suttyomkodva, ellenkező célt követve a kábelkorcsomába kormányoztam becses lépteimet. Ezzel a kalandnak szerencsésen végét vetettem.
* * *
Jó múltkor egy magát budapestinek mondó úr is az asztalunkhoz csapódott. Minduntalan beleszólt a beszélgetésbe, cifferblattján foszforeszkált a viszketegség. Mivel „csak forintja volt”, fizettük a borát. Egy adott ponton hevessé vált az eszmecsere, ő pedig belelovalva magát azt vágta hozzánk, hogy amennyi csaló, szemfényvesztő tróger, hőzöngő idióta csak tekergett Romániában, az mind náluk kötött ki a rendszerváltás óta.
Bólintottunk. Volt dolgunk ilyenekkel.
De olyan is volt, hogy például igazi székely tepertős pogácsát próbált rám sózni az aluljáró lerongyolt angyala. Szóba elegyedtünk, aztán kiderült: annyira székely, mint lehetett az űrhajós, Gagarin…
„Amennyi tróger, gazember, börtöntöltelék, azok mind-mind nálunk szélhámoskodnak” – nyomatékosította igazát a becsület védelmezője.
Egyikünk, talán Frici úr bocsátotta el, de végleg.
Oda dörmögte neki:
– Uraságod pedig idejött, visszaadni a kölcsönt?…
Jelen írás eredeti megjelenési helye a Vasarhely.ma
