Reméljük, hogy megoldódhat a majd’ húszéves ügy, „pont kerülhet a Sütő András-szoborpályázat végére”, olvashattuk az erdélyi magyar sajtó fórumain. Január 22-én közölték, ki készítheti el az író marosvásárhelyi köztérre tervezett szobrát. A nyilvános ötletpályázatot Makkai István nyerte, akinek munkáját a szakmai zsűri egyhangú döntéssel megfelelőnek találta.
„A nyertes pályázat kihirdetéséről szóló, korábbi rövid tájékoztatás, valamint a makettről egy nem éppen előnyös szögből készült fénykép százával generálta a negatív hozzászólásokat a különböző – például a Maszol oldalán is megjelent – bejegyzések alatt.
„Az ötletpályázat végleges eredményét csütörtökön, sajtótájékoztatón Soós Zoltán polgármester, Kelemen Márton a Sütő András-szobor terveit elbíráló zsűri elnöke, és a Constantin Romanu Vivu 48-as forradalmárról készülő alkotást zsűriző testület elnöke, Bâta Claudiu – jelentette be. A városvezető hangsúlyozta, a szoborállítás nem pusztán kulturális beruházás, hanem identitáserősítő, emlékezetpolitikai lépés is, amellyel régi adósságát törleszti a város.”… Tovább
A zsűri elnöke Kelemen Attila Márton helyi tanácsos, Mihet Florina Daniela városi főépítész, Iszlai Tamás építészmérnök, Veres Gábor Hunor szobrászművész, Keresztes Géza műépítész, Orbán János, a Maros Megyei Múzeum képviselője, Pădurean Klara a Maros Megyei Kulturális Igazgatóság képviselőj, valamint a Bernády György Közművelődési Alapítvany két tagja: Gyarmathy János szobrászművész és Nagy Miklós Kund író voltak.
Nagy Miklós Kund író, a Népújság főmunkatársa tárcarovatában írja:
Erről jut eszembe…
Lecsengőben a marosvásárhelyi Sütő-szoborpályázat keltette össznépi nagy felzúdulás első szakasza. Zsigeri felháborodással reagált az interneten, médiában mindenki, aki csak tehette, a közösségi csatornákon földbe döngölték a pályázó művészeket, a zsűrit, a nyertesre olyan bírálat-özönt zúdítottak, hogy talán még most sem tudott teljesen magához térni.
Mindenkinek volt ellentmondást nem tűrő, ledorongoló véleménye, akkor is, ha nem mondhatta tájékozottnak magát a kérdésben, és elég információja sem volt a helyi önkormányzat kezdeményezte pályázatról. Azok is felháborodtak, akik egyébként elkerülik a kiállításokat, vagy kevéssé érdeklődnek a művészetek iránt. Sőt olyanok is, akik hivatásos művészként jól tudják, hogy egy záros határidőre kért, és esetleg hevenyészetten elkészített, majd rosszul fotózott makett, egy vázlatszerű, ötletelő látványterv alapján kérdéses végkövetkeztetést levonni. És mégis megfellebbezhetetlen véleményt mondtak, írtak a versenyprojekt kidolgozójáról, a pályázatot értékelő zsűritagokról. Persze aztán rájöhettünk, hogy nagy mértékben a szervezők elbaltázott, szerencsétlen kommunikációja, a város polgárait minden fontos tudnivalóról informáló közlemény késése indította el a vélemény-lavinát.
De ennél többről van szó. Nem csak arról, amit első nekifutásra gondolnánk. Talán fura, de nekem az egészről Csokonai Vitéz Mihály több mint 230 évvel ezelőtt írt szatirikus színjátéka, A méla Tempefői jutott eszembe, pontosabban annak az alcíme: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”. Parafrazálva: az is bolond, aki köztéri szoborállítóvá válik Erdélyben! Vagy döntéshozó zsűritaggá Marosvásárhelyen. Azonnal magára is öltheti Tempefői mélaságát, balekségét és ennél sértőbb jelzőket is. Így megy ez. Tényleg? A ma is kedvelt költő több mint két évszázada vetette papírra a Marosvásárhelyi gondolatok című híres poémáját. Emlékszünk még, mi van benne? Például ez: „Múzsák, most oly helyen elmélkedem, amely a világ abroszán legkritikusabb hely…” Vajon valóban az 1790-es években írta ezt? És ugyancsak Csokonait idézhetem egykori vásárhelyi észrevételével: „Ha egy ember támadt, aki áldást ontott/ Embertársaira, száz volt, aki rontott.”
A Magyar Tudományos Akadémiát megelőző Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság létrejötte és annak szorgalmazója, Aranka György előtti főhajtás jegyében született ez a vers. Marosvásárhely egyik markáns köztéri szobra, az Aranka György emlékmű alkotója, Gyarmathy János a Sütő-szoborpályázat zsűrijében is benne volt, akárcsak alulírott. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítványt képviseltük, azt is tudva, hogy errefelé a lehető leghálátlanabb feladat egy ilyen döntés. De vannak dolgok, amik elől nem szabad megfutamodni. Régi óhaja volt ez a szobor Vásárhely magyarságának. Olyan régi, hogy már úgy látszott, örökre csak ígéret marad. Ezért is igyekeztünk minél szélesebb körben népszerűsíteni a pályázatot. Sok jó szobrászunk nem élt a lehetőséggel, több kiváló alkotót az előrehaladott életkora zárt el a kihívástól, kilenc benevező mégis akadt. Nem kevés. Pláne, ha az ötletpályázat kidolgozására és az azzal járó számos kiegészítő tennivalóra kiszabott időintervallum rövidségére gondolunk. A téli ünnepek, a vakációk, a karácsonyi, újévi kikapcsolódások idején, amikor mások pihentek, mulattak, ők keményen dolgoztak, dokumentálódtak, ötleteltek. Aztán jött a minapi hidegzuhany. Talán nem ment el végleg a kedvük az ilyen vállalásoktól. Köztéri szobrászatunk legaktívabb, sikeres képviselői közül többen pályáztak, Deák Árpád (II. díj), Harmath István (III. díj), Gergely Zoltán, Sárpátki Zoltán is például. Egyesek már megtapasztalhatták, mennyire ingoványos terület az emlékmű-szobrászat.
A nyertes Makkai Istvánnak ez az első ilyen igazán jelentős megbízatása, egészalakos szobor megformálására még nem adódott alkalma. A kortárs művészet mind elismertebb alkotójaként most igazán esélye lesz ezen a téren, ilyen léptékben is bizonyítani. Hogy rátermett erre a feladatra is, azt az alkotói ötletét, koncepcióját alapos, részletező ismertetőjével és Sütő András életnagyságú, karakteres portréjával tanúsította a zsűrinek. A világhálón azonnal és vehemensen reagálók sokasága viszont csak az előnytelen pozícióban fotózott, vázlatos gipszmakettet látta, ez pedig egyből kiváltotta a hirtelen „népharagot”.
A jelzett észrevételek, kritikák alapján is átgondolt, szakmailag tökéletesített mű, az író jelképhordozó, mégis emberközeli egyéniségét felmutató bronzalkotás lehetősége adott. Ütést, bántást kapott eleget a győztes. Remélhetőleg sokan segítik is majd az elkövetkező művészpróbáló hónapokban jobbító, jól hasznosítható javaslatokkal. A szakma becsülete is ezt kívánja. Még „a világ abroszának e legkritikusabb helyén is”. Ahol az elmúlt napokban voltak, akik már nemcsak a pátoszmentes koncepciót kérdőjelezték meg, hanem azt is, egyáltalán megérdemli-e Sütő András, hogy szoborral is őrizzük emlékezetét. Ez viszont már egy másik történet, és sokkal elmélyültebb, hosszabb eszmefuttatást igényel, mint ez a jegyzet.
Az írás eredetileg ITT, a Népújság 2026. január 27-i számában jelent meg, valamint a lap elektronikus felületein is olvasható .
Úgyancsak a Népújságban írja Kaáli Nagy Botond:
Makettet szobráról?
Most belenyúlunk a forró kásába ezzel a cikkel, de nem lehet elmenni azon téma mellett, amely napok óta forrongásban tartja a közvéleményt. Természetesen próbálunk pártatlanok és objektívek maradni, így nem fogalmazunk meg olyan tételeket, hogy a tízezer Covid-, majd gazdasági, majd háború-, majd kitudjamilyen-szakértő országában-városában élünk, és olyan állításokat sem, amelyek azt sugallják, hogy itt mindenki mindenhez is ért, és akik a legkevésbé értenek a mindenhez is, általában azok a leghangosabbak. Ezeket a sugalmazó hatással bíró megállapításokat mellőzni fogjuk. A tematikánk pedig nem más, mint a Sütő András felállítandó szobrával kapcsolatos, virtuális, ám annál ádázabb sárdobálássá süllyedt online vita, amelyet a pályázaton nyertes szoborterv generált.
A kirobbant vita okain elmélkedvén megdöbbentünk a pályázatot kiíró, majd azt elbíráltattató szerv elképesztő meggondolatlanságán, hanyagságán és előrelátási képtelenségén a nyertes pályamű közzétételével kapcsolatosan. Egyszerűen nem fér a fejünkbe, hogy az ezzel foglalkozó kommunikációs csapatnak hogy nem jutott eszébe az, hogy mekkora felháborodást generál a pályamű kevés és kivétel nélkül rosszul sikerült fotójának a kvázi magyarázat nélküli közzététele! Senki sem gondolt arra, hogy több szögből, jobb megvilágításban készült fotókon kellene egy ekkora fajsúlyú munkának a makettjét közzétenni? Legalább röviden ismertetni azokkal, akik nem ismerik, mert nem ismerhetik egy ilyen jellegű folyamat összetevőit, hogy hölgyeim/uraim, ez még csak egy makett, nem ilyen lesz a végleges szobor, ez a munka csak a helyszínt/arányokat/koncepciót/művészi megközelítést mutatja meg. Egy ilyen, abszolút egyértelmű és egyszerű kommunikációs megközelítéssel elejét vették volna a pályaműellenes kirohanások legnagyobb részének. Ebben biztos vagyok.
Biztos vagyok, mert személyesen ismertem András bácsit, olyannyira, hogy ajánlót is írt anno a színikritikusi munkásságomhoz. És ismerem a pályamunka alkotóját, Makkai István szobrászművészt is, aki alattam járt két évvel a vásárhelyi művészetibe. Sütő írói, közéleti érdemeit nem kívánom elemezni, azok úgyis egyértelműek, és túlmutatnak rajtam. Makkai István művészetét mindig is csodáltam, szerintem korunk egyik legeredetibb, és fiatal kora ellenére Erdély egyik legelismertebb szobrászművésze, akinek számtalan munkáját láttam már különböző tárlatokon. Egyike vagyok azoknak, akik mindkét alkotót ismerhették, ismerhetik. És éppen ezért biztos vagyok benne, hogy a szobor nem egy szégyellnivaló köldöknézős önművészkedésbe süllyedt pszeudo-alakrángás lesz, hanem egy olyan nívós, a Sütő András szellemiségét az alkotó szobrászművész koncepcióján keresztül megnyilatkoztató köztéri alkotás, amelyre büszkék lehetünk. Az elhelyezése megfelelő, és szeretem benne, hogy egy testtartásában laza, szimbolikusan a színház felé tekintő, jó dinamikájú mű formáit fedezhettem fel a pályaműben.
Szerény javaslatom, hogy a jogos – ám megdöbbentően sok esetben durván személyeskedő, az önnön művészetértést annak realitásánál sokkal feljebb pozicionáló, a mások véleményével szemben zsigerből ellenséges – véleményformálás mellett/helyett bízzunk az alkotást elbíráló zsűri hozzáértésében, az alkotó művészetében, tapasztalatában és (ismeretségünk alapján kijelenthetem, hogy) valós szakmai alázatában. Ne bíráskodjunk rögtön egy makett láttán, hiszen egyértelmű, hogy az csak jelzi a megvalósuló köztéri szobor formáját, és nem maga az alkotás. Mert az a makettnél – mint ahogy mindig is lenni szokott – egyértelműen és biztosan sokkal, de sokkal jobb lesz.
Székelyudvarhelyi epilógus
Emlékszem, hogy annak idején Székelyudvarhelyen is vita volt arról, hogy legyen-e itt Sütő-szobor? S ha lesz, akkor hová állítsák?… Nyilvánvaló, hogy a székely anyaváros egyik „mellékneve” Szoborhely, annyira tele van az a 40 hektárnyi, alig Vatikán-méretű belváros – ám sokunk számára legalább annyira fontos „entitás”, mint maga a pápai állam (!) – köztéri alkotásokkal, hogy gyakorlatilag már nem lehet kiemelt fontoságú helyekre szobrokat telepíteni vagy emlékhelyeket létrehozni… Valahogy aztán, minden különösebb hercehurca nélkül megtörtént a szobor felállítása a városi kultúrház jobboldalán, ugyanis a Sétatér felőli oldalt Tomcsa Sándor mellszobra foglalja el, az épület előtti kis park közepén pdeig – a főhelyen – Széchenyi István szobra áll…
Van azonban két másik szoborral kapcsolatos gond is a székely anyavárosban: nem tudják hová elhelyezni a székely himnusz szövegírója, Csanády György szobrát – ami néhány éve elkészült, de ide-oda hurcolják – , és nem tudnak abban sem megegyezni, hogy legyen-e a szintén ide kötődő Farkas Árpád Kossuth-díjas költőnek valamilyen szobra vagy emlékhelye. S ha az említett képet nézzük, ha kapcsolódó emlékeinket felidézzük, akkor jó lenne elgondolkodni azon, hogy legyen-e Kányádi Sándorról, az ugyancsak Kossuth-díjjal elismert munkásságú költőnkről mintázott szobra a városnak?… Mert elvileg lehetne… Baj van elég – síránkozhatunk mi, a hátramaradottak.
Szóval ez már az utókor. Ha szobrokat és kollektív emlékezetet szeretnénk, az is fontos – amennyiben felidézzük magunkban e három klasszikussá vált szerzőt – , hogy él-e, hat-e, munkálkodik-e bennünk a műveik által hátrahagyott üzenet?!…
