Őszintén bevallom, hogy már fogalmam sincs, hová, kinek a felkérésére írtam évekkel ezelőtt az alábbi szösszenetet. Ami miatt most számomra fontossá vált: a szabadságot rendszerint szülőföldön töltjük. Kertek alatt, inkognitóban jövünk-megyünk, családi turné, szomszédolás, megsüvegeljük a régi barátokat, rácsodálkozunk közös világunkra az új barátokkal, dolgos emberek, a következmények világában élnek, két lábbal a rögvalóban, szeretek köztük lenni.
Viszont már vendég vagyok, nem egy közülük, de még csak nem is a szomszéd faluból való. A mi fiunk ugyan, de távolra csángált, oszt’ ki tudja, miféle ember lett ott belőle.
Nem mondják, nem éreztetik, ennél udvariasabb népség a székely. De én érzem. És akármennyire is jó a véreimmel ülni egyik helyről a másikra, mert annyit semmiskedünk, hogy ha fizetnék, akkor már milliomosok lennénk dollárban, azért van bennem veszteségérzet.
Mostanában évről-évre rácsodálkozom, hogy Székelyföld mennyire: szép. Amíg itt éltem, nem vettem észre, mert magától értetődő volt, ahogy nagyapám morogta, amikor kisgyerekként rácsodálkoztam, milyen magas a Hargita: „itt vót ez mindég, olyan, amilyen”.
Ezt a magától értetődőséget veszítettem el, ezt érzik bennem a barátaink. Mindez természetes. Én mentem el innen, senki nem küldött, és ha már ennyire esz a fene, akkor senki nem akadályozza meg, hogy hazatérjünk a családdal. És ennyi a tanulság: hiába gondolom azt, hogy a tíz évvel ezelőtti döntésem helyes döntés volt, hogy elszegődöm a nemzet fővárosába szolgálatra, a helyes döntéseknek is van ára, amit meg kell fizetni.)
Miért lettem fuvolista?
Aligsrác koromban szerelmes lettem egy lányba. Jó, sok lányba zúgtam bele, ahogyan azt illik is ebben a korban, de ez a szerelem, minden fellengzőség nélkül állíthatom, megváltoztatta az életemet.
Márta, vagyis Mártika három vagy négy évvel lehet idősebb, a nyolcvanas évek közepén ott álltam pöttöm kiskölyökként a Szentegyházi Gyermekfilharmónia kórusának első sorában, középtájt, és egy feszt jobbra csavarodott a fejem, néztem Mártikát. Azok a barna fürtök! Azok a hófehér kezek! A boszorkányos ügyességgel mozgó ujjak!
És amit csak képzeletben láttam, hiszen Mártika háttal ült nekünk: azok a gyönyörű barna szemek. Legalábbis emlékeimben barna szemei vannak Mártikának, belülről sugárzik a lány, szeme fényében melegszem én. Vagyis bárki, szerettem volna, ha csak rám néz így Mártika, de Mártika a világra nézett szeretettel, Mártika engem észre se vett, egy voltam az egyébként kevéske fiú kórustag közül. Ami miatt esetleg feltűnhettem, hogy én voltam Ibi néni fia, édesanyám tanárkísérőként „szolgált” a Filiben, Haáz tábornok egyik adjutánsaként, turnékra vinnie kellett a két átok kölkét, pardon, csak rám vonatkozik az átokkölök, a húgom maga volt földre szállt kisangyal, így kerültem a Filibe, csatolt áruként, tanárgyerekként és bányaiként nem volt egyszerű ott az élet.
Merthát akkoriban a Fili a falué volt, Szentegyházán ez identitáskérdés, falusi vagy-e, vagy bányai, utóbbit városinak kell érteni, huszonvalahány tömbház és a vasüzem feljogosított erre, „kopó”, vagy „cipcer”, sok pofon elcsattant, ment a szurkapiszka, ott álltam Gyafi mellett bányai cipcerként az első sorban, teli torokból énekeltem, egyik szemem Haáz Sándor tanár elvtárson, ilyen elvtársas időket éltünk még, másik Mártikán, a harmadik meg Gyafin, mikor könyököl belém, Gyafi falusi kopó volt, és amióta ezt a cipcerezésre riposztként a képébe vágtam, azóta vegzált, a körülöttünk állók legnagyobb helyeslése közepette, mind falusiak voltak, naná.
Gyafival hosszú évekig háborúztunk, zenekari tagokként is ment a feszkó, de Szentegyházán a verekedés a dolgok természetes rendjéhez tartozott, verekedett az A a B-vel, a belső Eminescu a külsővel, a Bánya a Faluval, szentegyháziak a kápolnásiakkal, egyesült erőink a csíki hokisokkal, úgyhogy nem csináltam különösebb dolgot belőle, próba után verekedés, mehetünk haza.
És hosszú-hosszú évekig hetente két délután, télen-nyáron, esőben, hóban, napsütésben felgyalogoltam a faluba, majd este haza, odavissza négy kilométer, mentem, mert mennem kellett, gyermekként sok fontos dolgom volt, de mind közül a próba volt a legfontosabb.
Hiszen én voltam a Szentegyházi Gyermekfilharmónia fuvolistája. Mártika hangszerén játszhattam, mert Mártika elment egy másik városba elit középiskolát végezni, megüresedett a posztja, Mártika miatt megpályáztam, úgy akartam fuvolázni, mint ő, ott akartam ülni a helyén, azzal a hangszerrel akartam játszani, amivel ő játszott, az ujjai helyére tettem az ujjaimat, titkos zenei kézfogó.
Majd Mártika emléke kezdett elhalványulni, pontosabban Mártika helyét a szívemben elfoglalta a fuvola, önértékké vált, szerelmes lettem a hangjába, szólóztam is, külön megtapsolt a közönség, felállsz, fej meghajt, béke van benned, anyád büszke rád.
A Szentegyházi Gyermekfilharmónia fuvolistája – rangot adott, én is büszke voltam rá, még akkor is, amikor elmentem más városba elit középiskolát végezni, visszajártam fuvolázni, mert szerettem, és szerettem a Filit mint közösséget, a világ legtermészetesebb dolga volt visszamenni.
Egyébként nem szándékosan, de az iskolába is követtem Mártikát, fölöttem járt, néha szóba állt velem a folyósón, váltottunk pár szót, emlékeim szeint többnyire a Filiről beszéltünk. De akkor már más lány(ok) miatt evett a fene. Próbáltam kezdeni valamit azzal a helyzettel, hogy a fuvolázás miatt belém is szerelmes lehet valaki, akibe viszont én nem vagyok szerelmes.
A fenti nyitókép 1992-ben készült, első sorban balról a hatodik gyerek volnék, akkor már gombafrizurával.
Kép forrása: Fili.ro
Kapcsolódó:
Tekintse meg Farkas Abntal archív felvételét 2016-ból:
Hamarosan kezdődik a Szentegyházi Gyermekfilharmónia 2025-ös nyári turnéja!
