Székelyudvarhely – Majd amikor az itteni medvék könyvet írnak!

Három napon át a könyveké, az irodalomé volt a főszerep a székely anyaváros művelődési házában. A város maga keveset vett észre belőle, hiszen lakóinak többsége krizantémok, gyertyák, mécsesek, meg egyéb kellékek beszerzésével foglalkozott; virágvásár is volt közben a főtéren, s bizonyára igen sokan kihasználták az enyhe őszi időt arra, hogy meglátogassák, díszítsék, rendezzék szeretteik sírhelyeit, és vannak felebarátaink közt olyanok, akik már letudtak bizonyos temetői látogatásokat. Mert ilyenkor a megemlékezésnek hagyománya van, mély a kultusz beágyazottsága a lakosságrétegek körében.

Az irodalom ma már inkább  egyfajta szubkultúra

A dekulturálódottak úgy látják messziről, hogy vannak vájtfülűek, szektások, lelkes sznobok, vagy kicsodák (?), akik holmi szeánszokra járnak, könyveket vásárolnak, írókkal és könyvkiadók munkatársaival szeretnek találkozni, dedikáltatnak, és szeretnek feltünedezni bizonyos társaságokban. Ez jó dolog, meg lehet ismerkedni az újabb kiadványokkal, sütkérezni lehet a talmi „rivaldafényben”.

Most három napon át – október 26. és 29. között – , akik akarták, ismét megélhették azt a nosztalgiát, amely Gutenberg-galaxist belengi még. A III. Székelyudvarhelyi Könyvünnep szervezői messzemenően gondoskodtak arról, hogy a megarendezvény zseb-ünneppé törpüljön. Nagy titokzatosság lengte körül a programot, s a meghívottak neve, idelátogatása vagy bizonytalan volt, vagy pedig egyszerűen nem kívánták erősen dobra verni, nehogy boldog-boldogtalan odacsődüljön a kultúra magas helyi házába.

Három évvel ezelőtt, amikor meghirdették A könyv évét Székelyudvarhelyen, többen megjegyezték, hogy mindez szép és jó, de ilyen rendezvényre ötszáz évente egyszer kerül sor nálunk. Valóban nagyszerű esemény volt, észrevették az illetékesek – bár civilként gyakran mondogattuk városszerte, hogy az ilyesmi hiánycikk a Budvár alatt – , rákapcsoltak, pénzt, paripát, fegyvert vettek elő, és jó lett a program.

Mivel nem igazán tudták, hogy hol a helye a könyv ünnepének, tavaly bevitték az egykori Szabó Károly vendéglő épületébe, ahol manapság a Városi Könyvtár lakozik, s ez nem bizonyult túl jó döntésnek, mert a zegzugos terek nem alkalmasak vásár szervezésére. Hangulatos volt úgy is, de jobbnak látták visszahelyezni a Művelődési Házba… Jó a helyszín, oda is való az ilyesmi, bár kicsit ki lehetne engedni bizonyos tartalmakat az utcára, akár a Sétatérre, akár a Patkóba. Hogy lásson a nép élő írót…

Élnek bizonyos nosztalgiák az ember fiában, lehetnek, de ennek nincs különösebb jelentősége, mert a kulturális programokat máma már szakemberek álmodják meg és hozzák létre – adólejekből – , s az istenadta vagy élvezi, vagy sem. Vagy használ egy-egy ilyen könyves csinadratta, vagy egyáltalán.

Ami a felhozatalt illeti: találkozni lehetett az anyaországi könyvműhelyek és szerzők egy szegmensével. Itt volt Kiss Judit Ágnes (Budapest), Vida Gábor (Marosvásárhely), Nyáry Krisztián (Budapest), Balázs Imre József (Kolozsvár), Vallasek Júlia (Kolozsvár), Botházi Mária (Kolozsvár), László Noémi (Kolozsvár), Vörös István (Budapest), Berg Judit (Budapest), Rényi Ádám (Budapest), Nyáry Krisztián másodszor (Budapest), Háy János (Budapest), Kollár Betti (Budapest), Nyáry Krisztián harmadszor (Budapest), Kiss Judit Ágnes (Budapest), Vida Gábor (Marosvásárhely), Vörös István (Budapest), Balázs Imre József (Kolozsvár) – ők másodszor; aztán vasárnap – misék és istentiszteletek idején – Ferenczi Kincső-Anneliße (Budapest), Balázs Anita (Nagyvárad), Cseke Péter (Kolozsvár), Dávid Gyula (Kolozsvár), H. Szabó Gyula (Kolozsvár), Egyed Emese (Kolozsvár) és Dávid Gyula másodszor, illetve harmadszor.

Ezt a találkozót simán meg lehetett volna tartani Budapest valamelyik kerületében

Mondjuk. Ahová meghívhattak volna pár elcsatolt kisebb és „nevetlen” írót. Egyébként minek?… Mi végett?… Csak éppen színesítés és kötelességletudás gyanánt. Ők nem menők, s akkor jobb, ha otthon maradnak, mert a határon túli irodalmat nem ismerik, nem szeretik, és nem is kedvelik túlságosan…

Valahogy olyanra sikeredett ez a háromnapos izé, mintha megkérdezték volna a könyvforgalmazókat, hogy mi a népszerű, mi híg, mi lektűr, mit forgatnak a népek leginkább – haszonnal, meg anélkül – , s akkor azokból szemezgessünk. Aki pedig fent van, az forogjon fent itt is, mert azért jó hely az anyaváros. Még. Öntsünk rá kicsi Petőfi-szószt az egészre, főzzünk ezt-azt, hívjunk az esti órákra pár előadót, és érezzük jól magunkat. Pipáljuk ki, hogy jobbára közpénzből ezt is megoldottuk.

Székelyudvarhely, Udvarhelyszék, maga a Székelyföld még csak egy brosúrával, vagy szamizdat-szerű röpirattal sem volt jelen a porondon. Voltak páran helyi kötődésű szerzők. Öröm volt hallgatni Dávid Gyula visszaemlékezését, érezni, hogy Balázs Imre József, Cseke Péter, Egyed Emese sem felejti az itteni gyökereket.

Többen a legrosszabb időintervallumban juthattak szóhoz – akárcsak az átkosban, amikor a kultúrát és az ideológiát valósággal rászervezték az egyházi eseményekre – , de lokális szemmel nézve mégiscsak a vasárnapi események voltak a helyben élők számára a legizgalmasabbak. És a közönség díjazta is, viszonylag sokan eljöttek.

Úgy váltunk el a szervezők stábjától, hogy „jövőre ugyanitt”. Valószínű, hogy így is lesz. S akkor – tanulván a mostani botlásból – , majd több helyi értéket mutatnak, vonnak be az érdeklődés háromnapos bűvkörébe „Szoborhelyen”. Talán. Elképzelhető, hogy addigra már a környékbeli medvék is írástudókká válnak. Akár medve-antológiákat, és -regényeket, -novellafüzéreket olvashatunk és dedikáltathatunk. Mert ezek alapján úgy látjuk, hogy az kell ide, aminek híre van, ami felszín és fecseg.

Menetközben a honi érték felbuzog a mélyből, és messzire csordogálva viszi tovább a hely javának folyóvá duzzadó üzenetét… A nagy óceánban vajon ki emlékszik a szejkei borvíz ízére, enyhén petróleumos illatára?…

A szövegközi fotókat Szabó Károly készítette