A bűn nem szégyen. Csak a felnőttek nyomják beléd a bűntudatot, hogy elhallgattassanak. Vagy mégis? Már hogyne volna az? Pedig a bűnös általában büszke a bűnére. Mert meg merte csinálni. Ő a hős. Mit kellene ezen szégyellni? Inkább elő kell állni vele. Egyből sztár leszel. Sőt ez a normális. Talán amikor még bűnnek tartotta, akkor szégyenérzete is volt. De micsoda avítt, idejétmúlt mentalitás ez! Hisz nincs is bűn. Nincs is elhajlás. Nincs is rossz. Hisz minden relatív.
Ami eddig bűn volt, most azért jutalom jár. Ha eddig a törvény bűnként sorolta be, változtatunk a törvényen. Ez nem akadály. Fő, hogy jól érezzem magam. Ha úgy gondolom, mostantól a feketére addig mondom, hogy fehér, amíg elhiszik. És akkor már fel vagyok mentve. Akkor már mást is biztathatok, nyugodtan csatlakozzék a fehérekhez, mert fekete nem is létezik. A középkorban még meséltek a szürke hetven árnyalatáról, de azóta az sem píszí.
És azért sem érdemes hallgatni a bűnnel, mert így nyilvánvalóvá válik, hogy az a bűnös, aki a bűnömet bűnnek tekinti. Az rasszista, meg mindenféle …ista… És azért is kell kiállni a nyilvánosság elé a bűnnel, mert így védve vagyok. Így megelőztem a találgatásokat. Nézzétek, én tettem s ez milyen jó. Nem is képzelitek, mennyire élvezem a helyzetet. Amúgy meg hogyan is maradhatna rejtve a mai világban bármi. Úgyis kitudódik. S ha én léptem először, akkor én leszek az áldozat, akit meg kell védeni. És a gyanú mindjárt az ártatlanra terelődik, aki mostantól közveszélyes lesz. A lámpa is előhozza a bogarakat a föld alól. A fakopáncs is kicsalogatja a hernyókat. Iszkol a szú a kéreg alól. A mérgezett vízben is feljönnek a halak a víz tetejére. A sötétség épp a világosság miatt nem tud elrejtőzni. Kiszivárog, felszínre tör, elárulja magát. ’Komingaut’-ol…– előlép, sőt dicsekszik vele. Tovább már nem takargatja. Nincs mit szégyellnie. Előáll vele s mostantól a saját javára fordítja. Előnyt kovácsol belőle. Hiszen nincs is messze. Épp ott az árnyékban. A háta mögött.
Tehát nem is az a baj, hogy a tékozló fiú hazajött, miután eltékozolta vagyonát, és ezt itthon neki megbocsátották, hanem mert a bátyja nem kapott egy kecskét a mulatságra. Holott a vagyon fele az övé volt. Csak le kellett volna vágnia egyet. Nem az öccsétől, sem az apjától nem kellett ellopnia. De ujjal mutatott a másikra és vádolt, miközben saját magát leplezte le. Volt ebben büszkeség, megkeményedés, álarc, fanyalgás, szemrehányás, számonkérés, még őszinteség is, minden volt, csak az igazság hiányzott.
Ha nincs bűn, ha nincs a jó és rossz között különbség, igazság sincs. Ha Isten nincs, ha Jézus Krisztus, mint életünk fix pontja nem létezik, ha eldobtuk, elutasítottuk, mellékvágányra taszítottuk, mi is kiestünk az igazságból. Nem lesz fogódzónk, aki kijózanítson, megtérítsen, helyreigazítson. És önkéntelenül zuhanunk. Lefelé. A tékozló fiú bűnnek ismerte el a bűnt, és nem cselezni akart a hazatéréssel. Ezért megtalálta az igazságot. Otthon. A gödölyés testvér pedig tovább izmozott az apjával és vélt jogaival. Sötét lelke kibuggyant. Felszínre tört a méreg, a fertőzött lélek epéje. És nem tudott az igazságban megfürödni. Még az apa is kijött eléje. De ő nem volt képes az igazság derűs örömével ünnepelni. Mert a bűn még fogva tartotta. A tékozló fiú elengedte a bűnt. Megszabadult tőle. Ami eddig elvakította, attól szabaddá vált. Így már, az igazság fényében másképp látta a világot, saját magát, Atyját, és bátyját is. Rajta már jól állt a menyegzős köntös. Ő már ledobta a maskarákat.
Vajon hány földrengés, hány kovid s hány háború kell még nekünk ahhoz, hogy az igazság fényében megfürödjünk, és álljuk a Világ Világosságának tekintetét?
