A természet sokkal közelebb van a tányérunkhoz, mint gondolnánk. Csak meg kell tanulnunk felismerni, mit kínál. Melyik vadon termő növény ehető? Mit gyűjthetünk biztonsággal? Hogyan használhatjuk fel ezeket a növényeket a konyhában? És mit mesélnek arról a kapcsolatról, amely egykor természetes része volt a mindennapjainknak: a természet, a táplálkozás és hagyományaink kapcsolatáról?
Pakot Mónika előadásán közismert és kevésbé ismert ehető vadnövényekkel találkozhattunk, megismerhettük felhasználási lehetőségeiket, és szó volt a tudatos, felelős gyűjtés alapjairól is.
Azt hittem, mindent ismerek, ami a mezőn és a kertekben terem, de az előadás végére ráébredtem: bizony nagyon keveset tudok az ehető vadnövényekről. Kevés az is, amit nagymamámtól és édesanyámtól örököltem, ráadásul azt a keveset sem használom a mindennapi életben. Pedig gyermekkorunkban sok mindent megkóstoltunk. Ettük a szilvafák vadhajtását, a birtókát, a ház mögött a barabojt, a mezőn a vadsóskát, és minden nyáron jártunk köményt gyűjteni. Szedtük a libapimpót és az útifüvet gyulladáscsökkentőnek, ősszel a hecsedlit – amit Korondon seggvakarónak hívtak – teának, a galagonyát pedig szívbajra. Tavasszal a zsenge csalánból főzelék készült.
Most kapásból ezek jutottak eszembe, miközben Mónika rendkívül tartalmas előadását hallgattam az ehető vadnövényekről. Nem tudtam például, hogy a csalánt olívaolajban ki lehet sütni, akár palacsintatésztába forgatva. És ez csak egy volt a sok érdekesség közül, amit ezen a délutánon hallottam.
Rájöttem: a természet szinte mindent felkínál nekünk, mi azonban egyre kevésbé élünk ezekkel a lehetőségekkel. Valamikor az emberek ismerték a körülöttük termő növényeket. Tudták, melyiket lehet megenni, melyikből készülhet tea, melyik gyógyít, és melyiket kell békén hagyni. Ez a tudás nem könyvekből származott, hanem nemzedékről nemzedékre öröklődött.
Az előadás alatt egy kicsit visszamentem az időben. Újra megelevenedtek a gyermekkori élmények: a mezők, a kertek, a szüleim és a nagyszüleim. Szinte éreztem a frissen szedett kömény illatát, láttam magunkat, ahogy gyermekfejjel keressük és kóstolgatjuk azt, amit a természet adott. Valóságos időutazás volt számomra Pakot Mónika előadása.
Hiába, mindig tanul az ember. Ma pedig arra is rájöttem, hogy van olyan tudás, amit hiába keresünk a Google-ban. Megtalálhatjuk egy növény nevét, elolvashatjuk a tulajdonságait, még fényképet is nézhetünk róla – de azt az élményt, amikor valaki megmutatja, kézbe adja, elmeséli, mire használták az öregek, sem a telefon, sem az internet nem tudja pótolni.
Mert van, amit nem elég megkeresni. Azt tovább kell adni.
Kapcsolódó:
A VI. Írók Hete záróeseményeire vasárnap kerül sor. A szentmise után Tamási Áron szülőházánál kerül sor a díjátadóra, este pedig kulturális műsor várja az érdeklődőket.
Ha nem kóstolták meg Tamási Áron és Márton Áron kedvenceit, Ábel batyuját, a sült nyúlcombot vagy éppen az ordás palacsintát, most még van rá alkalom!
