Azt mondta Sándor Krisztina az Almárium Kisvendéglő tulajdonosa, hogy ezen a helyszínen nem tartottak még könyvbemutatót. Épp ideje volt. A szerző egyszerre két könyvvel érkezett, több mint egy évtizedes kihagyást követően.
Volt itt minden a községben az elmúlt évtizedben, pártoskodás, érdektelenség, kovid, olyan is elhangzott egy korábbi könyvbemutató tervezésekor, hogy „hozzon a szerző közönséget, mert a helyieket a könyv, az irodalom már nem érdekli”. Azonban nem kellett olvasókat bérelni vagy biodíszletet szervezni, kiderült, hogy utánajárással mozgósítható az a réteg, amely szereti a könyvet. És nevelhető, alakítható, érdekeltté változtatható, szélesíthető az olvasótábor.
Az olvasót meg lehet szerezni, de megtartani csak úgy lehet, ha ápoljuk véle a kapcsolatot. Nagyon reméljük, hogy ez olyan alkalom volt.
Tódor Csaba unitárius lelkész, teológiai tanár felvezetőjében úgy fogalmazott, hogy a két könyv, A boldogabb ember és a Bánja-e a székely? I-II. kötete egy tőröl fakad: az egyik regény, a másik szociográfiai-riportsorozat, forrásvidékük a Székelyföld, történetesen Udvarhelyszék két Homoród-közti része is.
A boldogabb embernek megvan az irodalomtörténeti előzménye, amelyet kilencven évvel ezelőtt Móricz Zsigmond írt meg. Az akkori generáció paraszti riportregénye Móricz írása, amely akaratlanul szolgált minta gyanánt Simó Márton számára. Ismerős történetek, ismerős szituációk, amelyek részesei/ elszenvedői lehettünk magunk is a rendszerváltás utáni első évektől az új évszázad második évtizedéig. Van ugyan egy valóságos személyhez/ vagy archetípushoz közellálló hőse a regénynek, azonban a háttérben maga az író, az írói helyzet és állapot is megjelenik ebben az újfajta világban. Érdekes módon az író ráébred arra, hogy krónikás ugyan ma is az írástudó, de soha nem lesz olyan a hatása, mint volt anno Móricz Zsigmondnak, aki a maga idejében igazi influenszernek számított, akit nem egy tévétársaság, nem egy világhálós applikáció, hanem saját szorgalma és tehetsége juttatott fel a csúcsra. A mostani írónak csupán dokumentátori szerep jut, ám ha azt jól végzi, akkor hálás lehet neki az olvasótábor az éberségéért, s még inkább az utókor, hiszen az üzenet által valós képet alkothat a mi időnkről.
A Bánja-e a székely?… riportsorozat az utóbbi hat-hét esztendőben keletkezett, olyan elképzelések mentén, amelyek a szerzőben immár évtizedek óta munkálnak. A két kötet 820 oldalon, több mint ezer fotóval 128 udvarhelyszéki település közelmúltjába nyújt betekintést. Irodalmi igényű szociográfiai riportok, amelyek egységes módszertan mentén készültek minden érintett faluban, községben. A különbségek a helyiek hozzáállásának köszönhetően alakultak.
Mivel az első kötet a múlt esztendőben elfogyott, a szerző jobbnak látta, ha az új eseményekről úgynevezett epilógusokban beszámol. Ilyen megfontolással írt új riportot a végzetes beázást elszenvedett parajdi sóbányáról, a lövétei malom felújításáról, Lázár Imre „luxus-parasztházáról”, Homoródalmás esetében pedig bűn lett volna nem írni Sorbán Enikő Sósdombon levő „kisházáról” és arról a két bennvalóról, amelyet Szabó Előd újított fel a közelmúltban. Fontos a településképvédelem, a hagyományos falukép, amely önazonosságunk fontos része.
A szerző vázolta további terveit: új regényen dolgozik, a Bánja-e a székely? című riportsorozat következő darabjai pedig Erdővidéket és a Kisküküllő-mentét érintik. Egyelőre titok, a jövő zenéje, hogy melyik kisrégiót fedi majd le a következő könyv.
A projektet hét kötetesre tervezi, amelyet az előttünk levő öt esztendőben szeretne végigvinni, ha lesz hozzá kiadói és támogatói akarat. Amennyiben nem részesül ilyen kegyekben – mint ahogyan ezidáig sem – akkor a folyamat lelassul, de mindenképp elkészül, látlelet íródik a mintegy 530 székelyföldi faluról. Megköszönte az üzemeltető önzetlen segítségét, hogy befogadta az eseményt, családjának pedig, hogy korábban is segítette, most pedig hozzájárult a találkozó zökkenőmentes lebonyolításához.
Élő Székelyföld Munkacsoport és Egyesület
