Mindannyian tapasztaljuk, hogy az új évezred kezdetére mennyire elfáradt az egyházunk. Össztűz zúdul rá a pedofil meg a korrupciós botrányok miatt a média részéről, a társadalom meg az ál/hírekből áradó, harsogó vádakat hajlamos készpénznek venni.
A tudományos racionalizmus, a száraz ész, a demokrácia törvényeit is rá akarja húzni az egyházra, mint valami kényszerzubbonyt.
Korunk felvilágosult embere mindent kritizál, mindent megszavaz, ami neki kényelmesebb, úgy gondolja, az egyháznak is húznia vagy taszítania kell a világ szekerét. Szüntelen elvárásokkal bombázza, és titkon azon ujjong, hogy ezt az elavult, középkori épületet sikerül pályázati pénzekből kívül-belül „felújítania,” komfortossá tennie. A hívek is észrevétlen „lelki-fogyasztókká” váltak, akik perselypénzükért és egyházadójukért cserébe elvárják, hogy az egyház – konkrétan a papság és a vezetés – úgy táncoljon, ahogyan ők fütyülnek. Mint egy lakmuszpapír, annyira látványos ez a jelenség pl. a német egyházban, ahol a civil szféra, a laikusok, már-már minden lelki hatalmat elvitatnának, átvennének, elbitorolnának a püspököktől és az egyházi vezetéstől. És az intézményes egyház így nem lesz más, mint egy demokratikus civil kezdeményezés, amely szüntelenül jogokat követel és engedményeket tesz, mondván így kényelmesebb, így lesz nagyobb beleszólásunk a lelki életünkbe is. Látjuk ezt a legújabb botrányoknál (Pl. Hodász András esete, a Böjte Csaba ellen felhorkanó jobb-és baloldali média és közösségi hálós fröcsögések tükrében.)
Magam is tapasztaltam ezt saját bőrömön a kovid idején, ill. mostanában is, amikor szókimondásom és írásaim miatt egy kormánykritikus anyaországi hetilap egyenesen putyinista médiasztárnak titulált. Kinyílt a szemünk, újabbnál újabb mérgező eszmeáramlatok suhantak be a második vatikáni zsinat kinyitott ablakán, és azon kaptuk magunkat, hogy már semmi sem jó, ami kétezer évig az volt. Szabadelvű világunkban néha mi, keresztények is azt hisszük, Krisztus tanítását lehet százféle módon értelmezni, elemezni, abból szelektálni, levágni, azon lazítani, könnyíteni, azt megmásítani, mert most ezt igényli a környezetünk.
Bizonyos szempontból jót is tettek ezek az évek nekünk, mert kiugrasztották a nyulat a bokorból, szembesítettek bűneinkkel: mi lappang a mélyben, mi az igazi énünk, nem-e sokszor mi vagyunk a kígyók, akiket anyaszentegyházunk keblén melenget… Gatyába ráztak minket is a jelenkori események, mintegy rákényszerítve arra, hogy tisztázzuk: kik vagyunk, mi a küldetésünk?
Mert az Egyház elsősorban mi vagyunk: Isten népe. Mindenki együtt: püspökök-papok és hívek. Tehát már ott félrecsúszhatunk, ha az egyházzal szembeni követelőzéseink mögött nincs önismeret, alázat, tájékozottság és imádságos fegyelmezettség. Ha magunkat kívülállóként tekintve folyton másokra, főleg a klérusra mutogatunk.
A kilencvenes évek elején, az Igen című folyóirat közvéleménykutatást tartott olvasói körében: Milyenek a papok? – címmel. A kérdésre rengeteg elfogult és elfogulatlan, hozzáértő és zsigerből adott válasz született, nyilván mindenki hozzátette a maga szubjektív tapasztalatait, előítéleteit. Hónapokig ment a polémia, míg aztán a következő szám azzal zárta le a vitát: a hívek is pont olyanok…
Mert az egyház nem a papból áll, és azzal, hogy aláírást gyűjtünk, helyezzék az adott papot errébb vagy arrébb, attól még mi, a közösség jottányit sem lettünk jobbak. Mert kereszténységünk az elkötelezettség, feladat és hovatartozás, felelősség és küldetés egyszerre. Nem mutathatunk ujjal másokra, mondván, ilyen az egyház. Keresztelésünk óta lelkünkön is ott van a Szentlélek pecsétje, az eltörölhetetlen jegy. Mondhatnám, ha akarjuk, ha nem, az egyház közösségéhez tartozunk. Ezt vállalnunk kell és elviselni egyszerre. Mi mindannyian az egyház szentségre hívott bűnös tagjai maradunk. A keresztségből nem lehet kiiratkozni. egyháztagok vagyunk akkor is, ha elfordulunk az Egyház nagy családjától.
Mert egyházként kellene viselkednünk egyénileg is, közösségben is, bármelyik hivatalban, cégnél, hatóságnál, civil vagy állami szervezetnél dolgozunk, akkor is az egyház tagjaként kellene megnyilvánulnunk az utcán, a gyűlésteremben, az üzletben, a piacon, a szántóföldön, a hivatalban, a tanteremben, stb. éppúgy, mint a kórházi osztályon. Ne csak körítésnek, cifraságnak, ünnepi háttérnek használjuk hitünket, hanem töltsük meg tartalommal és tanúságtétellel.
Az egyház törvényeit kellene figyelembe vennünk akkor is, amikor nekünk könnyebb lenne a világ értékrendje szerint élnünk. Gondolok itt a vasárnap megszentelésére, erkölcsi alapmagatartásunkra, káromkodásainkra, hagyományaink kilúgozására, az elidegenedésre, gyermekeink vallásos nevelésére, szellemi – lelki igényeink Isten akaratával való egyeztetésére, stb.
Egyházként kellene megnyilvánulnunk társadalmi kérdésekben, pld. egy törvényjavaslatnál, egy közösségi szükséglet kielégítésénél, a média híreinek tálalásánál, hozzászólásainknál, véleményalkotásunk és javaslataink megfogalmazásánál, történelmi emlékeink és igazságaink éltetésénél, civil ünnepeinknél, fesztiváljainkon és szórakozásainknál, stb.
Kedves testvérek!
Sokszor bele sem gondolunk, hogy itt, őseink ezeréves földjén, Krisztus Urunk kétezer éves tanításának kegyelméből minden idegszálunkkal az egyházhoz kötődünk. Anyanyelvünk, zenekultúránk, szokásaink, történelmi tudatunk mind-mind az egyház lelki védőbástyája alatt termékenyített meg és éltetett minket…. Az év bármely szakaszában, profán vagy liturgikus, egyéni és közösségi ünnepeinknél mind-mind egyházi vonatkozású szálat is találunk. Sőt az az alap.
A megkeresztelt pogány hagyományok és szokások, az életfordulók családjaink életében, a kulturális háttér, művészetünk és kultúránk, mind ahányszor testet ölt egy cselekményben, egy szokásban, egy előadásban, mindenütt a keresztény kultúra gyökereire találunk benne. De ez nem ér semmit, ha nincs mögötte Krisztus-követő meggyőződés, elkötelezett keresztényi élet, imádságos lelkület. Jó lenne tudatosítanunk ezt még úgy is, hogy ez ellenkezik a korszellemmel, a világ divatjával, a jelenkor ízlésével. Külön erős akarat és elszántság kell hozzá, hogy ne legyünk széltől lengetett nádszálak, hanem merjünk kiállni, megmutatkozni, akár úgy is, hogy mi egy másik értékrendet, a csorbítatlan krisztusi tanítást és hagyományt képviseljük. Még akkor is, ha a hazugságok, az álhírek, a csúsztatások kilúgozzák, elmossák a különbségeket, a valódi hitigazság és a csábítóbb, olcsóbb és „lájtosabb” kiszerelésű, fapados, de csiklandozó szabadelvű reklám között.
Ne szokás, ne menekülés, ne pótcselekvés legyen vallásosságunk, hanem örömteli kiállás, megvallás, igazi tanúságtétel Krisztus és az ő egyháza mellett. Ezt jelentené az egyháziasság.
Az általunk ismert és becsült író, publicista, Péter Beáta kötetében egy asszonyról ír, aki elment egy üzletbe vásárolni: „– Hogyhogy nincs, hüledezett, amikor az eladó nem adott egy szelet szeretetet.” Innentől hadd idézzem az írást a maga teljes egészében:
Együttérzés, tisztelet nincs, a beszállító kamion valahol a határnál vesztegel. A lelkesedés, a tapintat, az őszinteség és tolerancia pedig régóta hiánycikk. Megértést is csak ritkán kapunk. Törődést még annyira se. Ha tudná, hány idős ember van feliratkozva erre a listára, és hány szingli, akik mind csak egy darabka törődést szeretnének. De nem, hónapok óta nem érkezett. Azt mondják, kiszáradtak az ültetvények – fogta suttogóra a mondandója végét. Akkor mit tud ajánlani? – kérdezte Kissné, aki zsémbet reggelizett, ami így is volt. „Van, kérem irigységünk, látja milyen szép sárga? Van friss becsvágyunk, hiúságunk, sóvárgással és birtoklással töltött kapzsiság, van vaskos és ízléstelen humorunk, – ízlés szerint – fagyasztott vagy konzerves alattomosságunk, nagy tételben kicsinyességünk, ott az üvegekben önteltség van, a zsákokban agresszió, illetve kimérős szarkazmus. Ezekben a dobozokban azt hittük elsőre, hogy érzékenység van, de csak hízelgés… Akciós viszont most a magány, és tudom ajánlani a kiváló minőségű pesszimizmusunkat. Van még alázatunk, de avas, senkinek sem kell. És vannak különböző nézőpontjaink- sorolta egy szuszra. „Desszertként ajánlhatok egy kis bosszút, finom, édes”- tette hozzá.
„Más nincs?” Mi az ott szétszórva a sarokban?- mutatott rá néhány bogyóra Kissné.. „ Azok apró türelmek. Igaz, már jó néhány hónapja kaptuk, de ez is elfogy egyszer- mondta, mintha csak magának az elárusítónő.” Tíz deka iróniát kérek, azzal hátha kihúzom, amíg megérkezik a szállítmány, mondta reménykedve Kissné. A remény saját készítésű volt, otthon a kamrában sorakozott a borkánokban. Még tavaly ősszel főzte be…”
Kedves testvérek!
Az egyházban élni, Krisztust szolgálni, hívőként tanúságot tenni, nem csak 8 órás foglalkozás, vagy hobbi. Hanem egész életre szóló elkötelezettség, döntés. Egy fickó egyszer kifejtette, miért lett vízvezeték szerelő.
„Nézd, két osztálytársamról konkrétan tudom, hogy maffiózó lett, mert engem is hívtak. Tudod, én végiggondoltam a dolgot. Most ugye vízvezeték szerelő vagyok. Ez azt jelenti, hogy reggel 8-tól du. 4-ig vízvezetéket szerelek. Azon kívül nem vagyok vízvezeték szerelő. Ha maffiózó volnék, 0 óra 0 perckor már maffiózó lennék, 24.00 perckor még mindig maffiózó lennék. Nem éri meg.”
Mármost, a kereszténység ebből a szempontból nem a vízvezeték szereléshez hasonlít. És nem azért, mert maffiózó volna közülünk valaki…
Még a múlt század hetvenes éveiben vetette papírra Hans Urs von Balthasar teológus Miért maradok az egyházban című, nagy médiafigyelmet kapott írását. Ebből szabadon idézek:
„Nem azért, mert az egyház megfelel az én elvárásaimnak. A kérdés inkább az, én megfelelek-e az egyház elvárásainak. Mert az a rakás bűnös, aki az egyházat alkotja, sosem fog megfelelni Isten elvárásainak, és nem tudja földre varázsolni Isten országát. De azért maradok az egyházban, mert az a bűnösök egyháza. Az apostolok egyháza. Mert minél inkább erőszakot követünk el rajta, annál jobban megmutatkozik sérthetetlen szüzessége. Sokan azt hiszik állandóan püfölni kell az egyházat, mint valami poros matracot és azzal jó szolgálatot tesznek Istennek, csak ezek ne felejtsék el, hogy minden ökölcsapással saját, belülről korhadó mellkasukat is döngetik… Azért maradok az egyházban, mert ez a szentek egyháza, akik nekivágtak az ismeretlen kalandnak. Ők nem kontesztálással harcoltak a középszerűség ellen, hanem lehintették és lángra lobbantották a még jobbat…
Isten nem „egyáltalában,” „elvileg’”, és „általában’” a szeretet; ezt a mondatot a befogadónak a kereszt üzenetével és a történelmi Krisztus feltámadásával együtt kell még mindig mosdatlan szájába vennie. (…) Senki sem tud felebaráti szeretete és Isten eucharisztikus szeretete között folyamatos átmenetet létrehozni; az embernek elég csupán egyszer elolvasnia egy görög tragédiát, hogy maga körül helyreállíthassa az összegabalyodott mértékeket.
Azért maradok az egyházban, mert egyedül benne látok lehetőséget, hogy önmagamon túllépjek és szeressek, anélkül, hogy elidegenednék. Mert Isten, az ő szeretetét azzal mutatta meg, hogy emberré lett, és a bűn minden borzalmát és poklát megízlelve egy nászágyat állított fel- az egyházat- amelyen keresztül szeretetének sugárzó tüze most is ég, és árad reánk.”
Ennek köszönhetjük, hogy élünk.
Fabinyi Tamás evangélikus püspök egyszer gondolt egyet s megmodernizálta a szeretet himnuszát. Ezzel zárom a mai elmélkedést:
Ha olyan kiváló szónok vagyok is, mint Kossuth Lajos, vagy Martin Luther Kinggel együtt hirdetem, hogy „van egy álmom”, de szeretet nincs bennem, olyanná lettem, mint egy leomlott templomtorony megrepedt harangja.
Ha futurológusként, a jövő mérnökeként vagy csalhatatlan közvélemény-kutatóként előre látom is a jövőt, szeretet pedig nincs bennem, olyan vagyok, mint egy összelapított üres kólás doboz, amelyet unottan rúgnak tovább a kamaszok.
Ha akkora hitem van is, mint Assisi Ferencnek, Luther Mártonnak és egy dunántúli parasztasszonynak együttvéve, de szeretet nincsen bennem, olyanná lettem, mint a szél által cibált ördögszekér.
Ha önfeláldozóan támogatok is alapítványokat vagy tizedet adok minden jövedelmemből, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint aki követ ad kenyér helyett és skorpiót hal helyett.
Ha két végén égetem is a gyertyát, hajnaltól késő estig robotolok, éveken át nem megyek szabadságra, ám szeretet nincs bennem, olyan lennék, mint egy üres belű hagyma.
Ha naponta végigjárom a damaszkuszi utat, rongyosra olvasom bibliámat és halálomra is bizakodó hittel tekintek, úrvacsorával vagy a betegek szentségével megerősítve készülök elmenni, de szeretet nincs bennem, semmi hasznom abból.
A szeretet jelentéktelen, mint amikor valaki szamárháton vonul be a városba.
A szeretet nevetség tárgya, mint amikor valakinek kezébe nádszálat, fejére töviskoszorút adnak. A szeretet balek, mint amikor valaki kínzóiért imádkozik.
A szeretet esendő, mint amikor valaki azt mondja: „szomjúhozom”.
A szeretet meglepő, mint amikor valaki szelíden megszólít egy gyászoló asszonyt a hajnali kertben.
A szeretet játékos, mint amikor valaki tanítványai előtt megy Galileába.
A szeretet nem fúj egy követ a bennfentesekkel, nem kacsint össze a hatalommal, nem bizonygatja önmaga fontosságát, nem örül pártok és politikusok acsarkodásának, de együtt örül az asszonnyal, aki megtalálja elgurult drahmáját. Nem örül az ügyeskedéssel szerzett vagyonnak, de együtt örül a mezők liliomaival és az ég madaraival.
Nem örül a doppinggal elért világcsúcsnak, de együtt örül a fogyatékos kisfiúval, aki szája szélén csorgó nyállal, nagy erőfeszítésekkel társának tudja dobni a labdát. A szeretet soha el nem múlik.
Nem veszti el szavatosságát, nem évül el, nem kerül ad acta, nem lesz unalmas, mint a tegnapi újság. Legyenek bár istentiszteletek, véget fognak érni. Legyenek bár egyházak, meg fognak szűnni. Legyen bár ökumenikus mozgalom, el fog töröltetni. Még nem találtuk meg a rák és az AIDS gyógyszerét, nem értjük távoli földrészek lakóinak nyelvét, nem fogjuk fel más civilizációk felénk sugárzott jeleit.
Ám egykor majd egyetlen asztalt ülünk körül mindnyájan, és ő lesz majd minden mindenekben.
Mert a szeretet nélküli kötelességtudat: kedvetlen.
A szeretet nélküli felelősség: figyelmetlen.
A szeretet nélküli igazság: kemény.
A szeretet nélküli okosság: gőgös.
A szeretet nélküli barátságosság: hűvös.
A szeretet nélküli rend: kicsinyes.
A szeretet nélküli hatalom: kíméletlen.
A szeretet nélküli birtoklás: fösvény.
A szeretet nélküli adakozás: képmutató.
A szeretet nélküli vallásosság: bigott.
A szeretet nélküli hit: vakbuzgó.
A szeretet nélküli remény: fanatikus.
A szeretet nélküli élet: értelmetlen.
Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három.
Ezek közül pedig legnagyobb: Jézus
Ámen.
A Szent Antal nagykilenced is – mint minden más kilenced – ősmintája a Jézus Krisztus mennybemenetelétől a pünkösdig eltelt kilenc nap. Ez idő alatt Szűz Mária és az apostolok imádkozva és böjtölve várakoztak Jeruzsálemben a Szentlélek eljövetelére. A Páduai Szent Antal ünnepét, azaz június 13-át megelőző kilenc héten keresztül, keddenként sok katolikus templomban, főként a ferences templomokban a Szent Antal nagykilenced imádságot végzik.
A kegytemplom YouTube csatornáján élőben és felvételről is követhetők a szentmisék.
Ezzel a Szent Antal nagykilenced sorozata a Csíksomlyón a 2023. évben lezárult. A szentmisék és a prédikációk honlapunkon és a Csíksomlyói Kegytemplom portálján továbbra is fellelhetők.
Élő Székelyföld Munkacsoport
