Háborúznak a szomszédban, véresen komoly a játék. Én, a naiv, azt gondoltam, mi olyan biztos helyen lakunk, ahol ilyen nem történhet meg soha. A Közel-Kelet az más, Európa viszont egy biztos hely. Tévedtem.
Egy éve háborús hírekkel kelünk és fekszünk, már-már ijesztő az a szorgalom, ahogy nekilendültek a fegyverkezésnek a nagyhatalmak. Egyelőre békéről senki nem beszélget, pedig minket csak az érdekelne elsősorban. Ha lesz is béke, azt követően még sokáig egymásnak feszülnek majd a tekintetek, nehéz lesz elviselni egymást.
Eszembe jutott egy fájdalmasan szép szerelmes történet, amikor harminchat évvel ezelőtt Sinka Erzsikével a Népszínházban a Varsói Melódiát játszottuk, a szerző Leonid Zorin (1924-2020) orosz író. Két egyetemista, Helena, aki lengyel és Moszkvában tanul, illetve Viktor, az orosz fiú egymásba szeretnek, de a szovjet rendszer nem engedi, hogy a két fiatal egybekeljen. Történik mindez a második világháborút követő években, amikor a sorompó elválasztja őket. Később mindketten családot alapítanak, tíz év után találkoznak, amikor Helena még összekötné magát Viktorral, addigra viszont Viktor mindent elfelejt. Majd egy újabb találkozó húsz év múlva, mindketten kiégve emlékeznek, Helena ünnepelt énekesnő, ki a szőlő levével feledteti kudarcait, beszélgetnek… Ennyi röviden a történet.
Magyarországon nagy sikerrel játszották a darabot (1968) Igldói István rendezésében, Törőcsik Mari és Sztankay István szereplésével. Töröcsik ezzel a szerepével vált a magyar színházi élet meghatározó művészévé. A színmű napjainkban is gyakran felbukkan a magyar nyelven játszó színházak repertoárjában az anyaországban és Kárpát-medence szerte. A székelyudvarhelyi Népszínház előadásáról – sajnos – nem maradt fenn hang- vagy videófelvétel. (A Szerk.)
Mintha visszaköszöntek volna azok az évek. Csak még nincs vége a szomszédos háborúnak. Ma nem ajánlott az orosz-ukrán frigy, mi több, az utálat van érvényben, de vajon a szerelem át tudja-e törni ezt a falat?
Emlékszem nagy lendülettel játszottam, szerettem a darabot, amit Varga Vilmos rendezett, igencsak testhezállónak éreztem. A felejthetetlen dr. Balogh József, Jóska bácsi, a segédrendező válogatta hozzá a csodálatos Fryderyk Chopin dallamokat.
A nagy meglepetés az volt, hogy egy szép napon levelet hozott a posta, Leonid Zorin, maga a szerző írta. Hívtak is a szekura, hogy milyen kapcsolatom van a szovjet íróval, honnan tudta a címemet. Utóbb kiderült, hogy a jeles és napjainkra már-már elfelejtett műfordító, Bán Péter (1946-2006) barátom levelet írt a nevemben, de én erről nem tudtam. Mikor rákérdeztem, Péter szerényen mosolygott, azt mondta, biztosan a bukaresti szovjet nagykövetségtől ment az információ.
Egy biztos, az orosz nyelvű levélre zavarba jöttek a fiúk, „alertát” kaptak, mint mi mostanában, ha medve jár a környéken. Akarom mondani, ott tartunk mint 1946-ban, idő kell ahhoz, hogy a sebek begyógyuljanak, s a szerelem kapjon újra lángra, ne a harci lángszóró…
