Felkavarta a langyos vizet az Iskola Alapítvány irodalmi ösztöndíjpályázatának eredménye, pontosabban: felbolygatta a kedélyeket, mert – akár mondhatnánk: végre – azt a korosztályt és tollforgató réteget is célba vette, amelyik az elmúlt két évtizedben megtanulta: ők koruk miatt általában nincsenek a kedvezményezettek között, és leghamarabb a barátok barátai, cimborák (ivó)cimborái, üsmerősük üsmerősei kapnak alkotói vagy más ösztöndíjat.
Ráadásul aztán, ami pár évvel ezelőtt szerintem ízléstelen hivalkodásnak tűnt, a nyertesek életrajzukban is feltüntetik, díjaik között, hogy még meg nem írt opusaikért honnan kapnak pénzt.
Porfészeknek tartott székelyföldi városkáinkban is szép számmal szőtték terveiket az idősödő irodalombarátok, tollforgatók, az írók, költők, szerkesztők, meg a magukat íróknak, költőknek, szerkesztőknek, publicistáknak nem tartó szerényebbek, bizonyára titkon mindegyik arról álmodott: a többivel, a nem futtatottakkal és be nem futottakkal szemben van valamicske esélyük arra, hogy őket is észrevegyék, elismerjék.
Hát nem úgy lett. Lehet, ez nagy baj, ám lehet az is, hogy nem is olyan nagy baj. Úgy jártak volna talán, mint a mesebeli juhászlegény, aki aztán aranykengyelű lóról terelte volna báránykáit. Kiestek volna eddigi szerepükből. Vagyis úri passzióból, főállásban írták volna regényeiket, novelláikat, verseiket, nem a takarékosságon alapuló hétköznapokból és a családtól vagy éjszakai pihenéstől ellopott órákban. Nagy baj azért, mert olyan még nem volt, hogy a Nagy Medencében gondtalanul, csak az alkotásnak élve róják betűiket ezek az emberek, akik egyébként szorgalmasak és ugyanakkor lusták, mert nem mindig írják meg azokat a tervezett nagy műveket, amikre nem kapják meg a remélt vagy áhított ösztöndíjakat. Így hát nem tudjuk, milyen lenne az évtizedek óta részben polgárpukkasztóvá silányított magyar, határok feletti irodalom akkor, ha nem csupán az az untig ismert és aránylag keveset változó csoport „termelne” irodalmat, pénzért és nem csupán a kivételezettnek tartott csoport könyvkiadását és alkotási folyamatát támogatnák „felülről”. Mert „alulról” nem nagyon, még a legnagyobbnak tartott mecénás pénzén meghirdetett múlt évi ösztöndíjpályázat is csak a „valahová”, ergo szervezett (szakmai) keretbe tartozó személyek számára nyitott ajtót. Szóval ha más emberek írásaival telnének meg azok a könyvek, folyóiratok, amelyek állami támogatásokból jelennek meg évente, nem is éppen kevés számban, talán egy más valóságot ábrázolnának, ajánlanának az olvasó figyelmébe, talán másként, talán nem egymástól untig másolgatott módon, módszerrel, stílusban. Valahogyan másként, mint az utóbbi évek átlaga.
És ez a kísérlet megérne annyi pénzt, mindenképpen megérne évente hét alkotói ösztöndíjat, mert elemi számtantudással is könnyű előrevetíteni, hogy csekély tíz év alatt az már kisebb könyvtárnyi magyar irodalmat jelentene.
Bár én magam is szoktam a magyar nyelvű szerzők alkotásra fogható szürkeállományát emlegetni, oly módon is, hogy a mi nemzetünk esetében – főleg versből – nagy a túltermelés, azt azonban villanásnyi időre se vonom kétségbe, hogy sok tehetséges középkorú meg fiatal tollforgató(nk) van, aki sajnos a klikkek léte, a közpénzosztás módja, a közlési tér jól és túlságosan őrzöttsége, meg az írói, költői „attitűd” bizonyos személyek általi fennen hirdetettsége miatt életre megcsömörölt attól, hogy akár egy irodalmi pályázatnál is versenybe szálljon.
Amit Simó Márton pár napja erről megfogalmazott, azt másik oldalról ugyan lehet úgy is nézni, hogy savanyú a szőlő. És nem is csodálkoztam azon, hogy Marci hevesen kifakadt. Joga van ehhez talán, már csak annál fogva is, hogy a szétcsöpögtetett pénz közpénzből származik. De ezt majd kiderítik a nálamnál, a Simó Mártonnál is okosabbak. Talán még azt is felróják neki, hogy szóvá tette, ami nem tetszett. Az azonban kétségtelen, hogy – képletesen szólva – Marci hevessége ellenére is jó ideje birtokol szólőtőkét és metszőkést, vagyis papírt meg írószert, pontosabban számítógépén számára elégséges virtuális üres oldal van tartalékban. (Másnak csak a jól ismert mondás átértelmezett változata marad meg: úgy él, mint Marci… hevesen… a véleménynyilvánítás jogával. Van, ki már versbe írta az egymás között osztogatott babérkoszorút. [1] – lásd lent BBJ írását!) És másokhoz hasonlóan írni fog, ösztöndíj nélkül is.
A berettyóújfalusi nemes Zöld Márton vagy Zöld Marci (1790–1816) hírhedt alföldi, sárréti betyárvezér volt a 19. század elején. A magyar irodalomban és ponyvairodalomban az egyik leggyakrabban ábrázolt magyar betyár. Zöld Marciról írt Jókai Mór, Petőfi Sándor, Gaal József és a 20. században Körmendi Lajos is, egyik társáról pedig Vörösmarty Mihály – tudjuk meg a Wikipédiából. Valóban van némi utóélete a betyárnak, de az már mit sem ér a valóságos személy számára!… Élvezni kell az életet, megteremteni a munkalehetőségeket, ösztöndíjat, apanázst, szubvenciót, szociális támogatást kell szerezni, s haladni… Zöld Marci nem a legnemesebb utat választotta, hiszen személyiségi- és beilleszkedési zavarokkal küszködött, nem tudta eldönteni, hogy mi igazán jó és üdvös, s így a legegyszerűbb módját választotta a vagyonszerzésnek, lopott, csalt, hazudott, rabolt, s rövid ideig meg is élt a szajréből, hiszen voltak akkor is ügyes orgazdák, akik segítették… De nem volt hosszas életű, hamar összefogtak ellene a közegek és a szervek, csúnya vége lett nekije: 1816. december 6-án felakasztották… Azt tartották róla, hogy Heves városába szeretett visszavonulni, ahol nyugodt körülmények között pihenhette ki a bűnelkövetés során keletkezett fáradtságot. Nem túl nagy sikerrel. Talán egy-két szezont vészelhetett át ily módon az egykori királyi városban (1201), akkor mezőváros, ahol az ő korában többnyire zsellérek és birtok nélküli kisnemesek éltek… Vannak olyan betyárok, akiket tömlöcbe zártak ugyan, de jóval hosszabb ideig életben maradtak, mint ez a Marci. Savanyó Jóska (1842-1907) például, akiről azt tartják, hogy „az utolsó betyár”, amnesztiában részesült, suszterként működött utolsó éveiben (1813-1878), Rózsa Sándor (1813-1878) pedig többször kapott lehetőséget arra, hogy normális életet éljen, de mindig a bűnözést választotta, ő a szamosújvári börtönben halt meg életének 65. évében.
Persze így hát érthető: minek is kell ösztöndíj, pénzzel mérhető nyugodtság meg alkotást serkentő körülmény ezeknek a tollforgatóknak, mikor amúgy is meg fogják írni, amit tervbe vettek? (Mert én is azt mondtam neki: már hozzáfogtam a megtervezett munkához az eredményhirdetésre.) Hogy nekik az a pénzecske inkább arra kellene, hogy a megírt műveiket közzétegyék, mert nincs olyan szerencséjük, hogy adópénzecskékhez jussanak, pályázatokon? Az ő nyomoruk. A pénzt, az ösztöndíjakat oda kell sajnos adni azoknak a „nagyoknak”, akik pénz nélkül, ingyen betűt se írnak le. Se maguknak, se a népnek.
A helyzet tükrözi azonban azt a szemléletet is, ami régebbről ismerős: mindig egy szűkebb réteg kívánta kezében tartani a művészetekkel, irodalommal, alkotással kapcsolatos döntéseket. Ők akarják eldönteni: mi számít irodalomnak, művészetnek, és mit túrunk ki a körön kívülre. Befolyásolnak láttatást és látásmódot. Paktálnak vagy nem a hatalommal (inkább igen). Szervezett keretek között folyik az alkotók és olvasók, nézők befolyásolása. És azt ugye mindenki tudja, hogy minden hatalom elsődleges célja létének fenntartása. Ám ezzel a versennyel kapcsolatosan nem ez a fontos, elég, ha a tollforgatók „szélesebb tömegének” kizárását tartjuk szem előtt. Csak az élhet meg írásból, akinek megengedik. Ez a döntés ismét kizárta azokat, akik eddig se az alkotásból éltek meg. Sok az eszkimó, kevés a fóka – figyelmeztetett már Madách is.
Van tanulság? Ne akarjon mindenki magyar író, költő lenni, hát nem látjátok, hogy milyen nehéz még azoknak is, akik életük jó részében ezzel (is) foglalkoztak? Ha meg író, költő, hát maradjon az – az évente másoknak osztogatott ösztöndíjaktól függetlenül is.
[1] Bágyi Bencze Jakab
A Parnasszus mai langyosai
Nézem az eget. A nap ragyog,
ahogyan régen is ragyogott,
mikor még tükrözték a fényét
földön járó „dalnokok”:
Petőfik, Attilák, Adyk
és más poeta doctusok.
Azóta mindenik rég halott,
s most a nemzeti berekben,
grasszálnak szürke langyosok –
Kegyes hozzájuk az Isten:
napja rájuk is úgy ragyog.
Hiába kérdem acsarogva:
ezeknek nem fáj semmi sem?
Mintha minden rendben volna,
magát vájva mind, így piszeg:
„csak legyünk szalonképesek!”
Szalon piócák a nemzet testén,
várják a babérkoszorút,
melyet egymás közt osztogatnak,
s némán tűrik, hogy sok akárki
a nemzet testébe belerúg.
Nem kelnek védelmére, pedig
lenne rá ok és alkalom,
nekik az ősök sírja is csak
bosszantó, botlasztó halom;
mint kinek apja, s anyja sincsen,
ki intené: „tégy már valamit!”,
olyanok, mint az a lámpa,
mely kifelé nem süt,
s befelé vakít…
(Ajánlás:
Én ma úgy vagyok nemzeti,
és úgy vagyok mindig-magyar,
hogy a más nemzetbéli is
barátom, hogyha jót akar – )
