Cseke Péter „nagy utazásai” és hazatérései

A homoródszentmártoni Román Viktor Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor idei programjai is bővelkedtek olyan eseményekben, amelyek a község közművelődését szolgálták, illetve kitekintést nyújtottak a népzene, a néphagyományok, valamint a társművészetek, így az irodalom, a szociológia és a szociográfia irányába is.

Ilyen kiemelkedő és kapcsolatteremtő eseményeknek bizonyultak a könyvbemutatók; többek közt Bágyi Bencze Jakab, Szakács István Péter találkozhatott – a nemcsak képzőművész – olvasókkal, s a pénteki nap, július 28.-a pedig olyan szempontból volt fontos, hogy Cseke Péter (1945), a szomszédos Recsenyéd szülötte lehetett a tábor és az alkalmi közönség vendége.

Cseke Péterről tudjuk, hogy írói, újságírói és egyetemi oktatói pályája során soha nem szakadt el a szülőföldtől. Van munkásságának egy fontos rétege, amelyet ő maga „szülőföld-szociográfiának” nevez. Túl ezen azonban – hangzott el a beszélgetés során – olyan alkotó és irodalomtörténész, aki nagyon széles spektrumon belül tevékenykedik. Ez az érdeklődési pászma azonban most úgy mutatkozik meg lelki szemeink előtt, mintha még ma is szélesedne.

A riportokat tartalmazó Forrás-kötetét (1976) – amely könyvfolyam ma már irodalomtörténeti jelentőségű, egyébként amolyan útra indító sorozat volt 1961 és 1989 között az erdélyi írók, költők, esszé- és dramaírók, esetenként parodisták, grafikusok számára – így ajánlja az életkora és indulása szerint a Forrás második nemzedékéhez sorolandó Cs. P., az olvasók figyelmébe az első könyve hátlapján olvasható szövegben: „Hogy miért épp ehhez az ‘előnytelen’ műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. S velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania… Bárcsak sikerülne. (…)” Hát így kezdődött…

Szerzőnk hosszú ideig – 1967 és 1989 között – a Falvak Dolgozó Népe című hetilap „utazó-riportere” volt. E hosszú időszak során alkalma volt bejárni az ország, Erdély és a Székelyföld majd’ minden szegletét. Olyan értelmiségi hozzáállással tevékenykedett, mint aki a kötelező körök mellett mindig kereste és meglátta a „bajt”, hamar rájött arra az 1968 és 1974 között tartó valamelyest nyitott és liberálisabb szocializmus időszakát követően, hogy itt sokkal sötétebb a helyzet, mint a folyamatos „ideológiai derű”, és hivatalos foglalkozása „mellékzöngéi” által is – az alig kimondható egyenes szavak mellett – igyekezett folyamatokat kezdeményezni.

Tulajdonképpen ezek a szentmártoni alkotótáborok is a kezdeti „művelődési napok” koncepciójából fejlődtek tovább, maradtak fenn, még akkor is, ha kemény volt a hatósági tiltás. Az alapötlet a Cseke Péteré. Tulajdonképpen a helyi partnerek – Nagy Attila akkori polgármester/ községi párttitkár, a tavaly elhunyt Forrai Tibor (1953-2022) homoródszentpáli pedagógus-iskolaigazgató, Geréd Gábor magyar-román szakos tanár, a környező településeken szolgáló protestáns lelkészek – „összjátéka” jóvoltából váltak igazi szellemi műhellyé, amelyre szépen felhelyezhette a „koronát” a képzőművészeti jelleg vagy álca. Igen sikeresen, mert a festők, a grafikusok, a szobrászok, a fotósok ugyanakkor dokumentáltak tájat, arcokat, mozdulatokat, hangulatokat egyaránt. Közben a táborok vendége volt az erdélyi művészeti és tudományos elit színe-java.

A széles spektrum Cseke Péter bátyánk esetében úgy is felfogható, hogy az a „kombájn”, amellyel halad, amelyet vezet, egyre szélesebb vágóasztallal rendelkezik. Egyszerű, kézi kaszásként – egyébként anno ezt is megtanulta – nem bírna akkora rendet vágni, s ilyen hatékonyan haladni. Nagy szerencse, hogy megnyíltak közben a levéltárak, majdnem minden kutatható, a világháló is hatalmas segítséget nyújt, s ma már nem annyira „macerás” a könyvkiadás, pénz és szerkesztőségi hozzáállás kérdése. Bökkenőt jelent az alacsony példányszám és a csökött olvasási hajlandóság. Hiszen ma már nem azt jelenti a többség számára a könyv, mint egy-két nemzedékkel korábban… A mű azonban összeáll, „bezsákolódik”, körvonalazódik és a Gutenberg-galaxisban értelmes/ érdemes üzenetté formálódik. Közkincs a megszületése pillanatától.

A riporter és a szociográfus mellett igen jelentős az eszme- és irodalomtörténeti munkássága is – mintha más, de mégiscsak szomszédos parcellákon dolgozna – , amelyek által ugyancsak hatalmasat vállalt, és reméli, hogy marad ideje minél nagyobb pászmát bejárni, befejeznie még jónéhány könyvre való tanulmányt. Meg visszaemlékezést, önéletírást is!…

A Trianon utáni első évtized végére teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a romániai magyarság önerejéből nem tud változtatni kisebbségi helyzetén, sorsa jobbra fordításához pedig külső segítségre aligha számíthat. Tamási Áron jó ideig arra biztatta Jancsót, hogy indítson irodalmi lapot nemzedékük számára. 1929 nyarán hozzálátott az erdélyi értelmiségnevelés kolozsvári műhelyének a megteremtéséhez, és 1930 januárjában László Dezsővel elindítja az Erdélyi Fiatalok mozgalmát. A ma már nehezen fellelhető kötet a Lucidus Kiadó gondozásában jelent meg Budapesten (2010).

Mintha megfogadná, s beteljesíteni igyekezne a Kányádi Sándor Noé bárkája felé című, 1973-as keltezésű versében megfogalmazott üzenetet „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent./ A szavakat is. Egyetlen szó,/ egy tájszó se maradjon kint./ Semmi sem fölösleges.// Zuhoghat akár negyvenezer nap/ és negyvenezer éjjel, ha egy/ buboréknyi lelkiismeret-/ furdalás sem követi a bárkát.”

Hogyha közösségi költészet a Kányádi-életmű, akkor ugyanannyira közösségi szintű mindaz, amit e sokoldalú alkotó-értelmiségi végez… Időnként meg szoktam jegyezni – tudván azt, hogy költőként kezdte – , milyen jó, hogy műfajt és „technikát” váltott! Cseke Péter így nem „közepes” költőként tartjuk számon, hanem megkerülhetetlen intézményként.

A „szülőföld-szociográfia” ezidáig elkészült fejezeteiről

Ebben a témakörben Magyarosi Sándor (had)történész, a Székelyföld szerkesztője faggatta a szerzőt. Eddig két fejezet jelent meg nyomtatásban az önéletrajzi ihletésű esszéből, de hamarosan kötetbe szerveződik a többi is. Nyilvánvaló, hogy az ilyen irányú érdeklődése nem mostanában fogalmazódott meg, hiszen gyakorlatilag kisgyermekkora óta követi a szülőhelyén történteket. Mind a két nagyapja részt vett az első világháborúban, apai nagyapja és édesapja pedig a másodikban is. Az első világháború élénken jelen volt a családi legendáriumban. Akik az akkor még csak Nagy Háborúnak nevezett első világégés forgatagába bekerültek – fiatal és idősebb korukban – gyakran meséltek a velük megtörtént eseményekről. A második világháború frontjait és a szovjet fogságot megjárt elődök azonban, csak elvétve. Tulajdonképpen anyai nagyapját nem ismerte személyesen. Az édesapa fogság-élményei pedig arra korlátozódtak, hogy a kényszerű távollét „valahol az Ararát tövében” telt el spártai körülmények között, gyakorlatilag vízen és kenyéren, szigorú őrizet alatt. Aztán a szovjet lágerekből hazatérteket annyira megfélemlítették, hogy amikor idehaza is ráébredtek – ismét saját bőrükön tapasztalva – a bolsevik típusú parancsuralmi rendszer embertelen mivoltát, a sztálinizmus itteni berendezkedését, csak nagyon ritkán nyíltak meg. Cseke Péter viszont más falustársak visszaemlékezéseit, másutt élő – olykor a bonyodalmakat túlélt – csapattisztek, értelmiségiek memoárjai segítségével rekonstruálhatta az eseményeket. Erre a jelenségre, amelynek jóvoltából utólag is feldolgozhatók az élményrétegek, sőt elfogultságok nélkül megírható segítségükkel a hiteles történelem.

Magyarosi is rávilágított saját példája segítségével, hiszen néprajzjutatóként találkozott a második világháború lenyomataival. „Minden múltat idéző beszélgetés a háborús élményekig kanyarodott vissza”, és az idős megszólalók révén fokozatosan meggyőzték arról, hogy fontos szegmens. Maga is ezen a vonalon haladt, amikor Budapesten folytatta tanulmányait, majd Írországban – ahol tíz évet töltött mesteriző hallgatóként, majd doktorandusz-hallgatóként, illetve egyetemi oktatóként – , de már úgy kutatva, hogy megvizsgálta a front másik oldalán lezajlott eseményeket is. Az első világháború eseménysorozatából a „talján” katonák sorsát követte, illetve azokat a háromszéki és barcasági férfiakét, akik a k. und k. hadseregéből estek olasz fogságba. A második világháború végén pedig a Wehrmacht erdélyi hadmozgásait, kiderítvén, hogy Heinrich Böll (1917-1985), a későbbi Nobel-díjas író akkortájt többször megfordult a Székelyföldön, sebesültként pedig történetesen Sepsiszentgyörgyön szorult kórházi kezelésre.

Magyarosi tevékenységéről ITT olvashatunk egy igen izgalmas és tartalmas interjút. Szerepet vállalt a Székely Határőr Emlékközpont létrehozásában Csíkszépvízen, nemrég pedig fontos dolgozatot közölt az Úzvölgyi-katonatemető hányatott sorsáról is.

A beszélgetés második részében Cseke Péternek a Helikon írói körüli kutatásairól és filológiai eredményeiről is szó esett; Jancsó Béla (1903-1967) levelezését tette közzé több kötetben. Kutatta Kemény János életművét is. Az utóbbi években pedig Hazatérő szavak nyomában (Szociográfiai riportok. Polisz Könyvkiadó, Kolozsvár, 2021) címmel sajtó alá rendezte erdélyi és székelyföldi riportjait. Legutóbb pedig Páskándi Géza erdélyi életútját követte, olyannyira, hogy épp ezekben a napokban fejezte be a második kötetet.

Páskándi Géza folyóiratokban megjelent, illetve kéziratban maradt esszéinek gyűjteménye, Az intellektus méltósága 2019-ben jelent meg a Magyar Naplónál. A Rádiusz Könyvek rangos sorozatának válogatása azonban nem terjed ki a költő második alkotói korszakára, az 1963–1973 közötti periódusra, mely közvetlenül a börtön utáni években bontakozott ki az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó hasábjain. Ez késztette az irodalomtörténész Cseke Pétert arra, hogy újraolvassa ezeket az írásokat és megvizsgálja azok szövegkörnyezetét, amely irodalomelméleti és „irodalomirányítási” összefüggéseire nem volt rálátása egyetemi hallgatóként, illetve pályakezdése idején. A mai olvasat nagy nyeresége: in statu nascendi láttatja Páskándi műfajspektrumának a megszilárdulását; azt a folyamatot, amelyben a költői eszköztár, a prózanyelv, a dráma-szerkezet és az esszé befogadó tere alkalmassá válik időszerű mondanivalói érzékeltetésére; vagyis: börtön utáni megszólalásával úgy irányítsa léthelyzetünkre a figyelmet, hogy a közvetítendő tartalom rejtve maradjon a hatalmi szervek előtt (vagy legalábbis megtorolhatatlan formában jelenítődjék meg). Az elemzésekből kiderül, hogy Páskándi pályájának ebben a szakaszában – a nyugati irodalmi irányzatok (avantgárd, abszurd) kedvező átmeneti térhódítása ellenére – a fenyegetettség volt az állandó „ihletforrása”.

Szombaton, az idei nyári művésztelep utolsó napján került sor egy kerekasztal-beszélgetésre a községi közművelődés lehetséges útjairól; az alkotótábor és a műtárgygyűjtemény sorsáról tanácskoztak, majd ezt követően megnyitották a táborzáró-kiállítást, amely mostantól kezdve egy hónapon át lesz megtekinthető.