Csak úgy nézek ki a fejemből, amikor olvasom a világháló valamelyik bugyrában, hogy a civilszférából érkezik ez meg az a szakember. Átvált a nagypolitikára, mert hívják. Itt történetesen épp egy hölgyről volt szó kies honunkban, aki egészségügyi projekteket vezényelt az utóbbi években. Kiderült, hogy bizony eurómilliók fordultak meg a kezében – pontosabban az általa irányított szervezet számláin – , és ebből alaposan ki is vette a maga részét. Úgy mondják, hogy sikerdíj. Alantasabb megfogalmazásban pedig jutalék a becsületes neve.
Nézem. Olvasom. Értelmezni próbálom. Mert köztudott hogy őkelme is, az MI, a csoda – az ejáj – alaposan bekavar, hiszen magunkra eresztettük, s olyan mint a véreb, mint egy KGB által kifejlejlesztett őrkutya, esetleg másfajta megvilágításban öleb, ha úgy akarjuk… Szóval semmi sem az, aminek látszik… Sokan kifestik a történelmet utólag, klipeket készítenek, a jövőbe vetítik elénk, pirospozsgás és életszerű hősöket kreálnak, s felbaszarintják a netre, hadd csámcsogjon és hülyüljön a nép… a dákopata és az ősmagyar egyaránt. Meg a többi…
Megnézem ismét. Csócsálom magamban, igyekszem más-más oldalról, másik médium irányából megközelíteni… Úgy is, ott is, itt is, mindenütt azt olvasom. Ezek alapján akár igaz is lehet a hír, hiszen több komoly rádió és megbízható tévéadó is közli, ott a hírügynökségi jelentésekben. Ezek szerint helytálló az információ.
Igencsak meglepett ez a dolog. Az illető – aki ezidáig tulajdonképpen vagyonkezelő volt – állami szolgálatot vállal, a civil társadalomból jön, de olyan helyről, ahol bizonyítottan tizenkétszer magasabb volt az adózás utáni (nettő) jövedelme az enyémnél. A jutalék százalékát nem tette nyilvánossá az adóbevallása, ez csak a sima bérezés volt. Azt sem, hogy közben milyen eszközöket bocsátott rendelkezésére az a bizonyos szervezet, non-profit izé, alapítvány, vagy mi a csoda… Vajon volt-e ott szolgálati gépkocsija, költségvetési kerete, csoda-laptopja, titkárnője, masszőre, gorillája, meg hozzáférése dolgokhoz… Feltételezem, hogy a pénzszerzés folyamatában valami „baráti cég” szedte le a sápot, azt a tíz-húsz, esetleg több százalékot, ami „jár”. Mennyi lehet ugyanbiza? Mi a tisztességes?… Fogalmam sincs, hogy van-e ott fent tisztesség ilyenkor?!… Olyan mint az adománygyűjtő sekrestyés tevékenysége, aki „helyzetben van”, és ügyesen elzsebel a „szegényasszony” filléreiből egy-egy marékkal, mielőtt a megyebíró vagy az egyháztanács észrevenné… Úgy kihajítják az ilyent, mint a macskát szarni!… És utána megvetik a közösségében!… E helyeken azonban, fent más a módi.
Mit mondjak, valamelyest meglepődtem, mert civilnek tartom és érzem magam. Részesülök némi (nyug)ellátmányban, amit az állam juttat – ez az én nettóm. Vagyontárgyam semmi. Működő vállalkozásom honnan?!… Nem adok bérbe senkinek semmiféle eszközt (irodára, lakásra, termőterületre, gépekre gondolok), mert ilyenekkel nem rendelkezem… Ha van kiegészítő vagy valamilyen más jövedelmi forrásom, az nem más, mint az írásaim és az általam szerkesztett kiadványok bevételéből származó jövedelem. Honorárium, jogdíj – szokták mondani, mert nagyon szépen hangzik… Az ilyen mellékessel úgy jutalmazom magam – megtisztelem, honorálom ugye az apám fiát! – , hogy azonnal visszaforgatom, segítendő a következő szellemi alkotás létrejöttét. A körfogás, a körforgatás saját erőből történik, hiszen sosem vagyok az ellátórendszerek kezdeményezettje, mint a túl- és és agyonképzettek közül annyian. Mivel nekem is hatásfokom van, „alkotói világom” nem olyan, hogy örökmozgó, nem önfenntartó – veszítek a lendületből, súrlódás van, tehetetlenség, gravitáció, kopás, anyagkifáradás, miegymás van, a kulturális cselekedetekhez kívülről kell valamit hozzárendelni. Pályázat által. Szponzorok jóvoltából… Tehát azonnal civillé változom, mihelyt művészkedni kezdek…
Amikor kitalálok valamit a köz javára és elkezdem megvalósítani, akkor is civilként viselkedem. Mivel ennek némi szervezeti kerete van, mert kerül egy-két megszállott, aki beáll mellém, akkor hivatalos formát ölt a civilségem. Anyagilag nem, erkölcsileg viszont hálás, ha van eredmény. Az embernek jól esik. Aztán a kívülállók gyakran nem is észlelik. Meg sem említik. Hiszen a mások boldogulásáért, a köz(ös)ért dolgoztam, együtt dolgoztunk, páran összefogtunk, ha bírtuk ésszel és halmozott akarattal. Ha ezt a munkát nem végeznénk el, akkor sokkal szegényebb lenne a környezetünk (a társadalmunk – lehetne nagyzolni, kivetíteni a makróvilágba is a dolgot) – és olyan változásokat szenvedne, amelyek sorvasztanák, bóvlivá, giccsessé, idegenné tennék, művivé züllesztenék a holnapot. Visszaadni valamit, ami a jövőben érvényesül. A fizetség sokadlagos rendű. A fontos az, hogy segíthettünk a jelenben úgy, hogy olyan legyen a holnap, amilyent álmodtunk…
Hogy aztán mi lesz, ha átveszi a magas állami tisztséget az illető?… Feltételezem, hogy óvatosságból még magasabb fizetése lesz, mert nálunk az álladalom kiemelkedően díjazza rangos hivatalnokait, hogy biztosak legyünk abban, hogy odateszi a csontot és a fejét a boldogulásért.
Jön a múltkor szembe velem az utcán egy profi civil. Azért profi, mert három évtizede annak, hogy ebben a szférában tevékenykedik. Projekteket vezet. Oktat. Ír. Olvas. Alkot. (!) Eszet oszt. (?) Konferenciákat hív össze. Utazik. Tapasztalatokat gyűjtendő, bejárta a fél világot közpénzen… Csodálom őt. Hogy már-már deresedő hajjal is… Szóval jön szembe velem az utcán, s mondja, hogy hallotta ezt, hallotta azt rólam…, s hogy mennék el úgy három nap múlva, mert lesz náluk egy fontos kerekasztal, pályázatokról, stratégiákról, miegymásról… Mondom neki, hogy hálás vagyok, amiért rám gondolt, köszönöm a meghívást, de ezúttal nem érek rá…. Minek?… Hová hív?… Ha annyira profi, akkor hagy bizonyos gondolkodási időt, levelet küld, e-mail-t, szórólapot ad, felhívja a figyelmem, hogy készülni tudjak… Mert tervezni kell, nem lehet csak úgy ad hoc… Nem vállaltam… Eltelt pár hét, s újra találkoztunk az utcán, majdnem ugyanazon a helyen, ahol korábban. Vaskos dosszié volt a hóna alatt. Talán könyvelőtől jött, esetleg oda ment… Mondom neki hirtelen, hogy álljunk meg egy szóra, beszéljük végig, hátha el tudom vállalni majd egyszer azt a bizonyos felkérést… Mondtam volna, hogy épp rátérek forma a részletekre, s hát az ipse egyet bólintott, azonmód továbblépdelt; úgy otthagyott engem, mint szokta Szent Pál az oláhokat. Egyszerűen levegőnek nézett. Nem volt szüksége rám, azt az üres órát a programjai közt biztosan letudta, a projekttel pedig elszámolt. És kész.
Annyit még a profi-civilségről, hogy ezt az embert is átvilágították egyszer, amikor állami feladattal bízták meg. Kiderült, hogy négyszámjegyű fizetésből nyomorog, olyan háromezer eurónyi lejből, idehaza, nem Németben vagy Franciában – nettó – , s az a tisztség, amelyre kiszemelték jó esetben feleannyi zsetonnal jár. A megmaradásért vállalta. Mandátuma fogytán aztán visszatért profi-civilnek.
Milyen jó, hogy engem nem kell átvizsgálni és a zsebemig világítgatni. Civil vagyok. Igazi. Vékonypénzű. Ahogy illik. És hálás a sorsnak, hogy nem lettem sosem profi „civil”…
Simó Márton
Kapcsolódó:
