Méhes György, a kommunista titkosszolgálat és az uborkaszezon

Van ugyan uborkaszezon még Udvarhelyszéken is, de amennyiben nem öntözi kitartóan az emberfia ezt a növényt, akkor hamar végetér a termésideje, leszárad az ina, s eredmény nuku. Lehet menni a hiper- és szupermarketbe. Hasonlóan járhatunk a paradicsommal, a fuszulykával, és minden más zölséggel is. Kifutunk a szezonból, tovaillan az egész, és nem lészen eredmény. Sziszifuszi feladatnak tűnik a sok öntözés, de meglátszik a hozamon, mint egyik ismerősömnél pár éve, aki nyolcvan almafáját öntözte egy aszályos nyáron igencsak kitartóan, úgy két hónapig – minden tőre vitt naponta egy-egy veder vizet – , s a termés kiváló lett, míg telekszomszédai pár nyamvadt és nyüves gyümölcsöt kosztolhattak le szeptember végén a vörösre aszalódott lombok közül a saját fáikról.

Háború és békeharc dúl a szomszédságunkban. A célkeresztbe került, ám megfelelőbbnek mutatkozó amerikai elnökjelölt életben maradt, s az a hajszálnyi, rezzenésnyi mozdulat, amely megmentette az életét, többet ért a biztonsági szolgálatok éberségénél, többet kóstált minden kampányeszköznél. Talán isteni csoda, égi beavatkozás ez, hogy térjünk magunkhoz… Egyébként Donald Trump maga is így érzi, s a szerencséje hozzájárulhat talán a Kék Bolygót bitorló hominidák megvilágosodásához.

És közben mi, akik itt élünk Transzilvániában, gyorsan kreálunk magunkak egy irodalmi balhét, hogy úgymond nem kell a Méhes György neve és életműve, a pénz sem (?), még akkor sem, ha a névadó leszármazottainak becsületesen megkeresett, adózott bevételéből, a profitjából származik… Végre létrejöhetne és működhetne egy olyan alapítvány, amely segítene abban, hogy irodalmacskánk valamelyest prosperáljon, jobban és hatékonyabban működjön…

Ez év tavaszán a senior írók figyelmébe ajánlottak egy pályázatot, amelynek eredménye nálam és még sokaknál kiverte a biztosítékot. Magam a Hét „senior” ösztöndíj Erdély irodalmi elitjének című írásomban dohogtam, sokan megveregették virtuálisan és valóságosan is a vállamat, P. Buzogány Árpád válaszolt a „Marci hevesen” című „szösszenettel” az akkori jegyzetemre, hogy mit képzelek én, aki nagyon messzire élek a centrumoktól, mármint Budapesttől és Kolozsvártól. Inkább Kolozsvárra érdemes gondolni ilyenkor fő-fő-legföbb városként, mert ott zajlott a bíráskodás, és Pestnél „Pestebb” az a hely, akkora ott a mellény, hogy csak, és minden Pest-Buda szűköcske, csökött, eltörpül mellette; itt az ész és a becstelenség hatalmas, az „elit” spanyolviaszként találja fel önmagát, s tálalja úgy, hogy önnön arcához igazít minden címeres pecsétnyomót, hitelesítendő a kánonban a maga mélynővését és középszerét.

Fogta magát egy viszonylag fiatal újdondász, aki szeret botrányt okozni, és megeresztett egy dolgozatot július 8-án: Méhes György ’89-ben még besúgott, 2002-ben Kossuth-díjat kapott – aznap dögmeleg volt, de estére kicsit alábbhagyott, s aki használja az elektronikus média felületeit, „okosodhatott” egyet szűkebb pátriánkban és az összmagyar glóbuszon egyaránt.

És akkor most mi van? Határolódjunk el Méhes Györgytől? Bánjuk meg a bűneit? Akik kaptak a róla elnevezett díj bográcsából egy vagy több porciót, azok adják vissza bár legalább a koncot?… Az elhatárolódással és a tiltakozással nem siettek, holott vannak a Méhes György Alalpítvány díjazottai között mindenféle szekértáborból és generációból jó sokan, újabban meg pályakezdők is.

Szkizonfrén árnyékolású lehet most annak a fiatalnak a lelke, aki a jeles – vagy kevésbé rangos és klasszikusnak mondható íróról elnevezett (ösztön)díj kitüntetettje. A mocskolódások miatt az az érzésünk, mintha a rendszerváltás még nem történt volna meg, vagy a -változás folyamata ma is tartana… Lehet? Érdemes ilyen csillagzat alatt debütálni? Mi van itt? Felgyorsult időről, információs forradalomról beszélünk, s az irodalmi életünk olyan lassú mozgású Erdélyben, mint valami kipusztulásra ítélt őshüllő, amely a közelében található táplálékra nem, csak döglégyre, mannára, pénzmagra mozdul…, de arra nagyon.

Az irodalom ma már nem tömegcikk – mondják egyes alkotók. A folyton fejlődő média és a multimédia korában a könyv – mint hagyományos hordozó – immár nem meghatározó. Új formák által terjed(hetne) az írott szó, de a támogatások rendszere itt magát a megírást, a könyves megjelenést és a promoválást támogatja. Még mindig. A pénzekkel felajzott alkotókedv jóvoltából aztán megszületnek azok a 200-300 példányban terjedő brosúrák, amelyeket érdemesnek tartottak a mecénási figyelemre. Ezek valamilyen csatornákon gazdára lelnek ugyan, de az itteni kultúra, a kortársi irodalom állóvizeit nem nagyon zavarják. Pazar a tűzijáték, de fénye gyorsan elhamvad. Rövid ideig káprázik a szemünk, s várjuk a következő fénycsóvát, amelyet új pukkanással lőnek ki az éjszakába a kurátorok. És így forog a dolog évről-évre, s aki nincs közel a farizeusokhoz, úgy jár, ahogy… A cigány is csak húsvétkor jut el olykor a templomba – szokják mondani még itt-ott faluhelyen – , s meglepetten tapasztalja, hogy Jézus ismét úgy járt a Golgotán… „Minek ment fel Jeruzsálembe, ha tudta, hogy mi a sorsa?!” – morfondírozhat olyankor, akár a „sima” pályázó, aki – bár jobb is lehetne a visszaeső kedvezményezetteknél – hoppon marad és „ingyen” ír. Csak úgy. Mert megszokta.

Jók az elképzelések. Nekem az a meglátásom, hogy pozitív előjelű a Méhes György – Nagy Elek Alapítvány megléte; s ha mi, akik írjuk az irodalmat, s akik (még) olvasnak, illetve azok, akiket felkérnek az adminisztrálásra, kivétel nélkül úgy cselekszünk, hogy az mindenki számára megfelelő, vagy bár elfogadható legyen, akkor célt érnénk.

Közös érdeket szolgálhatna a nemes gondolat. Ha nem, akkor a legtisztább metafora, a legszebb szó, a legjobb szándék is sz.rrá válik a kezünkben. Lehetne változtatni a filozófián és igazítani a gyakorlaton: azt a szerzőt díjazni, akinek új alkotása egy éven belül – bizonyítottan – a legmagasabb példányban fogyott.

Ami még ugyancsak fontos: érdemes lenne elővenni Méhes György színdarabjait, és megtapasztalni, hogy keletkezésük után ötven-hatvan évvel működőképesek-e?… Annak idején kedvelték a népek Erdélyben, azt mondogatták, hogy itt Sütő András a drámaírás nagymestere, Méhes György pedig a kismestere – azért kicsi, mert saját kora nyavalyáival foglalkozott, különösebben nem izgatták a nagy történelmi parabolák… Jó lenne dramaturgiailag is megpiszkálni, hogy vajon tetten érhető-e ezekben a színpadi művekben, az ábrázolt helyzetekben és jellemekben a szekutól, az elnyomó rendszertől való szorongás?!…

P. S. – Olvasom több helyen, hogy Hemingway kettős ügynök volt. Somerset Maugham (1874-1965) is hasonlóképpen, bár ezeket a titkos tevékenységeket részben hazafiúi indíttatás is vezérelhette. Vajon mely rendszer iránt? Hemmigway egy időben szimpatizált a marxista nézetekkel, aztán fordított a szemléletén… Olykor az ismertség is csábító a szolgálatok számára…

Hagyjuk azonban a kémek és a besúgók világát!… Olvassunk irodalmat. Ne öntsük ki a mosdóvízzel együtt az alkotókedv gyermekét.

Kapcsolódó

A Méhes-ügy és az erdélyi irodalmi élet árnyékos oldala

„Olvassunk Méhes Györgyöt, de ne legyenek róla elnevezett díjak”

Egy-két ilyen publikáció – ha nem sajnáljuk rá a figyelmet és az időt – elvezet a többi frissen keletkezett, a „Méhes-botrányt” taglaló/ gerjesztő dolgozathoz is. Hajrá, feleim!