MCC Székelyudvarhely – Szemet szóért
Beszélgetés Lakatos Mihály íróval, a Mathias Corvinus Collegium munkatársával
Néhány nappal ezelőtt Lakatos Mihály, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) munkatársa erdélyi körúton vett részt, három városban, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen tartott előadásokat – helyi meghívotakkal – Szemet szóért címmel. Nem véletlenül választotta ezt a címet a beszélgetés vezérgondoltául. Székelyudvarhelyen április 10-én, 18 órától került sor a tartalmas előadásra, amely a tervezett másfél óra helyett két és fél órásra sikeredett, sőt: még akkor is lehetett volna folytatni…
Szóval Lakatos Mihály röviden bemutatta az intézményt, amelynél újabban tevékenykedik – korább húsz évig, kormányokon átívelően, a mindenkori kulturális minisztériumban dolgozott, közben kultúrdiplomataként szolgált, öt éven a Magyar Kulturális Központ sepsiszentgyörgyi irodáját vezette -, aztán következett a valódi téma, amelyet Sütő András (1927-2006) kivert fél szeme kapcsán indított. Ez a sajnálatos esemény 1990 márciusában történt, az út, amelyet a beszélgetés során bejártunk azonban hosszú volt tartalmas, de ugyanakkor rögös is. Történelmi úgymond.
Mottókat választott az előadó: „… az irodalomelmélet elválaszthatatlanul összefügg politikai hitekkel és ideológiai értékekkel” – Terence Francis Eagleton, angol irodalomteoretikus; műalkotás =„az alkotó (…) és a társadalmi intézmények és szokások közötti egyezkedés eredménye” – Stephen Jay Greenblatt, amerikai irodalomtörténész;
„kifejezett vagy rejtett küzdelem egy begyökeresedett, de alkalmatlanná vált szótár és egy új, félig kialakult szótár között, mely homályosan nagy dolgokat ígér„ – Richard Rorty, amerikai filozófus. Ezek alapján indult az előadása. Hogyha létezik irodalom, amelyet a politikum erősen befolyásolt, akkor az erdélyi/ romániai magyar irodalom mindenképp az, hiszen a nagyhatalmak Trianonban gondoskodtak arról, hogy megszülessék és legyen létjogosultsága. Illetve a sajátos helyzetben pluszfeladatok ellátása is az irodalomra és annak intézményeire hárult.
Nyilvánvaló, hogy nem azonnal „született meg” regionális irodalmunk, hanem el kellett telnie néhány évnek, mire az intézmények létrejöhettek. Kezdetben arra gondolhatott az erdélyi és az anyaországi elit – amelynek részben volt némi köze a bukáshoz – , hogy a románok jelenléte csak ideiglenes lesz, hiszen jártak már itt 1916-ban is, 1918 tavaszára pedig miután gyakorlatilag elvesztették a háborút, alá is írták a különbékét, úgyhogy semmi jogalapja nem látszott ennek a döntésnek, ez úgymond egy vicc, a világ jobbik fele, az igazi nyugati demokráciák ebbe nem egyezhetnek bele… Bizony, belegyeztek, tulajdonképpen ők akarták, és a Kárpát-medence magyarságának fel kellett készülnie a túlélésre. A magyarság egyharmada a határokon kívülre került. Még a baráti Lengyelország is kapott egy darabocskát a nagymagyar nemzettestből.
Kicsi fehér templomotokba
Most minden erők tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbe biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
…………………………………………..
– Reményik Sándor (1890-1941) 1925-ben írta a Templom és iskola című versét, amely hűen tükrözte az akkori lelkiállapotot és felvázolta a problémákat, meghatározva a templom és az iskola szerepét. Iskolai és egyházi események fontos ‘kelléke” lett ez a költemény, amelyet szavaltak, mondtak, idéztek, amelyre hivatkoztak, egészen addig, míg lehetett.
A „kicsi magyar idő” ötven hónapja jelentett Észak-Erdélyben némi fellélegzést, de a román impérium alatt maradt részeken folytatódott – talán még durvábban – az elnyomás, s ami utána jött, az új polgári majd a népi demokráciában, gyakorlatilag 1989 decemberéig hallgatni kellett a bajankról, mert úgy mondták, hogy egyenlőek vagyunk a többséggel… Sőt: egyenlőbbek, mert nekünk több jár.
A romániai magyar irodalom kezdetei a Kiáltó szó (1921) révén fogalmazódnak meg. A gyakran Kós Károly (1883-1977) nevével fémjelzett röpiratot, amely átfogni igyekszik a kisebbségi lét minden területét, három szerző jegyzi: a már említett Kós Károly, Zágoni István (1887-1959) A magyarság útja. Paál Árpád (1880-1944) A politikai tevékenység rendszere. Az akkortájt a még negyvenéves kora előtt járó Kós – aki Magyarországon híres és sokat foglalkoztatott építész volt – többször nyiltkozta és leírta: „…hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rám, mint Budapesten…”;„…Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”
A többségi helyzetből kisebbségibe került írók számára csak úgy sorjáznak a feladatok, a politikum letargiába esve, bénultan hever, majd ebből politikát kreál (vö. passzív rezisztencia). „Az erdélyi magyarságnak meg kellett ‘teremtenie’ mindenekelőtt önmagát, majd a kozmogóniai értelemben vett saját kozmoszát, melyben berendezheti az életét” – írja egy helyen Mircea Eliade (1907-1986) román filozófus-eszmetörténész.
Saját kulturális intézményeket hoznak létre: 1924-ben indul az 1944 őszéig működő Erdélyi Szépmíves Céh, a korszak legfontosabb könyvkiadói vállalkozása, amelynek alapítói közt ott van Kós Károly, Kádár Imre, Ligeti Ernő, Nyírő József, Paál Árpád, Zágoni István.
Az Erdélyi Helikon (1928) című folyóirat körül csoportosuló Helikoni íróközösség 1926-tól kezdődően tartja meg a találkozóit Kemény János kastélyában Marosvécsen. A lap szerkesztői akkortájt – a Romániában politikai tevékenységet tíz évig nem folytató író, képzőművész, az egyik legbefolyásosabb főúri család sarja, gróf Bánffy Miklós, akinek nagy érdeme, hogy a háború és a béketárgyalások után elérte azt, hogy Sopronban és a közvetlen szomszédságában levő 8 községben népszavazást tartsanak arról, hogy Ausztriához vagy Magyarországhoz kívánnak-e tartozni, s ily módon 257 négyzetkilométernyi területtel gyarapodhatott a megcsonkított ország területe 1921. december 14-16-án – Áprily Lajos, Kuncz Aladár. Áprily Magyarországra távozik (1929) Kuncz pedig – részben a franciaországi internálása idején szerzett betegségei következtében – 1931-ben, életének 46. évében elhunyt.
Makkai Sándor (1890-1951) író, teológus, két mandátumon át az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke pedig 1936-ban repatriál.
Makkai a Nem lehet című esszéjében magyarázza meg a lehetetlent: „…két hatalmas és mellőzhetetlen kar öleli át az egész irodalmi skálát: a nemzeti szellem és az erkölcsi törvény” „Százszorta fontosabb és a jövőt tekintve mérhetetlenül jelentősebb feladata az erdélyi magyar […] íróknak és művészeknek az, hogy […] a nép öntudatát emeljék fel, a nép anyagi és szellemi életnívóját gazdagítsák […] mint az az ambíció, hogy minden más szempontból független, önértékű, l’art pour l’art alkotásokkal szerezzenek maguknak nevet és dicsőséget.„
„Lényegéhez tartozik (mármint az irodalomnak, L. M.), hogy híven és sugalló módon kifejezze az irányt, melyben kora és közössége halad, de sohasem szabad külön, konkrét irányzatossággal a politikai, a szociális problémák, kulturális törekvések, annál kevésbé elszigetelt érdekek húzóbarmává alacsonyodnia.”
Az erdélyi magyarság szellemi önvédelmének eszköze, túlélési stratégia, olyan regionális és kollektív identitásképző eszme, amely kijelöli az erdélyi magyarság méltó helyét az Erdélyben élő népek sorában. Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Gulácsy Irén, Makkai Sándor, Molter Károly, Nyirő József, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László és mások sorakoznak fel az Erdélyi Szépmíves Céh szerzői között. Magas példányszámú, elegáns kivitelű kötetek sora jelenik meg, amelyek párhuzamosan az anyaországi olvasóközönséghez is eljutnak.
Az „erdélyi gondolat” – olyan szellemi középpont, amely köré az új világ felépíthető.
„Volt ugyan egy ábránd, melyet a liberálizmus szelleme táplált s amely azzal kecsegtette a világháború kisebbségi sorsba taszított áldozatait, hogy az emberiség most már csakhamar elnövi szomorú gyermekbetegségét: a faji és nemzeti elfogultságot s helyükbe lép az emberiség egységének öntudata, az általános emberszeretet és a szellem tisztelete, melyek a népeket elválasztó politikai határokat nyomtalanul elmossák s ebben a földreszállt mennyországban semmivé fognak törpülni azok a keserves ellentétek, melyek most annyi millió ember életét gyötrik halálra.” (Makkai: Nem lehet. Láthatár. 1927/2. 59. old.) „Mihelyt az emberi lélek a kommunizmusban meglátta minden általános humánum igazi és végső következményeit, mint egyedüli mentsvárhoz, menekült saját nemzeti géniuszának szárnyai alá…” (U.o. 51. old.)
Kétségtelen, hogy 1944 után egy olyan cezúra következik, amely teljesen átértékeli, átírja a kultúrát – a transzilvanizmusból „csak” bizonyos, a marxista ideológusok számára is elfogadható tartalmak maradhatnak meg. Eltűnik a „főúri” és a „klerikális” vonal.
Egy új közösség szolgálatában – a kommunizmus évtizedei 1945-1990
„A szocialista irodalom tudatosan ugyanazoknak a céloknak szolgálatában áll, azt segíti, mint a munkásmozgalom, a szervezett munkáspárt (…)” – írja Szabolcsi Miklós (1921-2000) budapesti irodalomtörténész.„A negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének versei és prózaszövegei a tran(sz)szilvanizmus egy újabb, átértelmezett változatát, a népek közötti testvériséget és az ideológiai-politikai harcokban vállalt sorsközösséget hangsúlyozzák, többnyire egyoldalúan, hiszen a többségi, román nyelvű irodalmárok oldaláról ezek a gesztusok nemigen találtak viszonzásra” – Szilveszter László Szilárd (1976) irodalomtörténész szerint.
Új idők, új módszerek
„Az irodalmi kifejezés új formáját az író, mint annak a társadalmi osztálynak a kifejezője keresi, amelyikhez tartozik. […] A szocializmus megteremti a nagy irodalmi alkotások megszületésének az előfeltételét, a szabadságot és biztosítja az irodalmi alkotások néptömegekhez való eljutását, az emberek jólétén keresztül.” – olvassuk Jordáky Lajos (1913-1974) szociológus munkájában (1946). 1952 szeptemberében ugyanő már a román belügy pincéjében „ismeri el”, hogy egy autonóm Erdély koncepcióját dédelgette a kebelén, kapcsolatban állt az angol titkosszolgálattal, illetve egyetértett Észak-Erdély Magyarországhoz való csatolásával… 1955 májusában szabadul, a Nagy Nemzetgyűlés kegyelméből.
1965-1973 az enyhülés évei
„Íme – költészetünk személyleírása. Neve: romániai magyar költészet. Állampolgársága: román. Nemzetisége – nyelve, hagyományai: magyar. (…) Szülőanyja és dajkája: Erdély szellemi öröksége, az a szellem, melynek védőszárnyai alatt addig is több komoly magyar, román és szász kulturális kezdeményezés vált valóra, s hagyott századokra visszamenően emléket, értéket maga után.”
(Kányádi Sándor, 1967)
1974-1989 – a Ceauşescu-diktatúra
„Az író társadalmi szerep(lés)ének, az »igaz ügyért« való nemes kiállásnak a kérdése egyben lét-kérdéssé vált az olvasóközönség számára, ami nem kis mértékben hozzájárult az irodalom és tágabb értelemben véve minden alkotóművészet felértékel(őd)éséhez és egyben átértékel(őd)éséhez is. Egy adott vers- vagy prózaszöveg társadalmi megbecsültsége ebben az elváráshorizontban sok esetben fontosabbá vált, mint az esztétikai minősége.” „a nyolcvanas évek beszédmódjában a közösség identitására, hagyományaira való utalás vagy a vallásos megnyilvánulás bármilyen formája már eleve tiltólistára helyez(het)te a szerzőt és szövegét egyaránt” (Szilveszter László Szilárd irodalomtörténész)
A rendszerváltozás folyamatában Sütő András is aktív szerepet vállal, olyannyira, hogy egyik kezdeményezője a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) létrejöttének.
Az egyén hatalommal szembeni kiszolgáltatottságát az emberiség egyetemes problémájaként megjelenítő irodalmi attitűd lesz a tiltakozás eszköze, illetve egyre inkább a konkrét eseményekre és személyekre utaló allúzió vagy az ironikus-allegorikus ábrázolásmód válik jellemzővé.
A kommunista rezsim bukása – az 1989 decembere utáni időszak
Ennek a korszaknak a „fiatal irodalma” a Serény Múmia (1993) és az Előretolt Helyőrség (1993) nevű csoportosulások köré koncetrálódik. Végvárból indul az Előretolt Helyőrség, amely fórumot és ideológiát teremt. A Serény Múmia a Helikon című kolozsvári folyóirat laptestén belüli négy oldalas, kéthente jelentkező melléklet, amely 1993 és 2004 között működött – ideológusai Fekete Vince (1965) és Sántha Attila (1968). Közvetlen utóda, amelyet 2004 elej óta Karácsonyi Zsolt (1977) szerkeszt.
„…íróink századokon keresztül végvári vitézek voltak, földönfutók és hitvallók. (…) Regényeink balladák voltak, líránk vád és panasz, s ha volt Schillerünk, örömódát nem írt (…). Nálunk az irodalomtól sosem az irodalmat várták, hanem a megváltást azonnal vagy a bódulatot addig is” – írta Szilágyi Júlia (1944) irodalomtörténész, 1979)
„Miért is neveztük el annak idején Rejtő Jenő könyvéről a fiatal irodalmi műhelyt Erdélyben? Három okból.
1. Erdélyben bizony küzdeni kellett az irodalomért, egy nehéz terepen, így az Előretolt Helyőrség a kisebbségi lét metaforája is volt.
2. Rejtőt az akadémia, a szakma ponyvának minősítette. A rejtői zászló az elitizmus elleni küzdelmünk jelképe volt.
3. Troppauer Hümér, a költő verekedett a költészetért, és ez a harcias attitűd fölöttébb rokonszenves volt számunkra.” (Orbán János Dénes (1973) költő, 2018)
https://transtelex.ro/kozelet/2023/12/12/nka-orban-janos-denes-boszormenyi-zoltan-irodalmi-jelen
