A Népiskola nagyterme fogadta be a Zöld Erdély Egyesület által szervezett író-olvasó találkozót. A rendezvény házigazdája Mihály János történész, közösségszervező volt, aki – miután köszöntötte az egybegyűlteket – átadta a szót Lövétei Lázár Lászlónak. Lövétei röviden elmondta olvasói élményeit, majd egy órán át faggatta a szerzőt a mű keletkezési történetéről és a műhelytitkokról.
Lövétei Lázár Lászlót (1972) itt nem kellett különösebben bemutatni, hiszen a falu szülötte, és a ragaszkodás egyik kifejezőjeként használja büszkén a „Lövétei” előnevet. A jeles szerzőt sok helyen az LLL monogrammal illetik, s az összmagyar kultúrában így is ráismernek; úgyhogy szívesen használjuk most is ezt a formát. LLL írásaiban gyakran megjelenik a hely, amely útra bocsátotta. És egyáltalán nem véletlen, hogy a ma már több nyelvre lefordított Feketemunka (Pesti Kalligram Kiadó, 2021. 120 old.) megírásakor, illetve a kötet grafikai küllemének kialakításakor egyik falusfele agyonpecsételt útlevelét használta, egy olyan passzus oldalainak képét, amely anno több tucatszor utazott, s vitte gazdáját oda-vissza a Lövéte-Budapest útvonalon.
Ez is a kötődés egyik kifejezése. A költőnek bőven vannak fekete-, illetve vendégmunkás élményei, hiszen többször volt alkalma diákkorában részt venni ilyen „akciókban”, s egy-egy harminc napig tartó kintlét során úgy dolgozni, ahogyan oly sokan tették Erdélyből, illetve a Székelyföldről, köztük a lövéteiek is, hiszen igencsak megfogyatkoztak akkortájt a környékén az ipari munkahelyek, s idehaza a gazdálkodásban nem láttak igazi alternatívát. Ezt azért fontos megjegyezni ezt már a felvezetésben, mert tulajdonképpen ezekből az élményekből fakadt – áttételesen – Simó Márton (1963) A boldogabb ember című regényének a létrejötte is.
„A ’90-es évek eleje-közepe. A hőskor. Feketemunkások Magyarország szinte minden szegletében. Tartózkodási és munkavállalási engedély nélkül.
Tartoztam ezzel a könyvvel magamnak is, a népes rokonságnak is – de legalább ennyire izgalmas volt a kérdés, hogy ezekbe a csontszáraz riportokba vajon sikerül-e annyi vért (érzelmet?, lelket?) diktálni, hogy megmozduljanak, és versként kezdjenek viselkedni…” – vallja, írja Lövétei Lázár László a verskötet ajánlójában.
Demeter Márton (DM) építkezési vállalkozó – korábban asztalos, öntödei munkás, állattartó kisgazda és kétgyermekes családapa – 1993-tól kezdődően kipróbálta a Magyarországon való boldogulást, olyannyira, hogy fokozatosan cégtulajdonossá és épületek, közművesítési munkálatok kivitelezőjévé vált Budapesten és környékén, és bizonyos időszakokban 25-30 falustársát is foglalkoztatta, nevet, megbecsülést, anyagi biztonságot szerzett a hozzá társuló lövéteieknek. Bő húsz év múltán azonban – a nyugdíjkorhatár elérése környékén – elhatározta, hogy hazatér. Nem Lövétén, hanem Zeteváralján telepedett le, ahol telkeket vásárolt, amelyek gazdálkodásra, pihenésre, üdülésre, sportolásra egyaránt alkalmasak. Tette mindezt azért, hogy Székelyudvarhelyen élő három fiúunokájának megmutassa és megtanítsa, hogy milyen az igazi falusi lét. A Nagyküküllő közvetlen szomszédságában elhelyezkedő kis birtokon ma már konfortosított házak állnak – mindegyik unokának egy-egy! – , és az állattállománya is szépen gyarapodik. Tyúkokkal, kacsákkal, libákkal, nyulakkal, malacokkal kezdte, hogy aztán ismét felvállalja a nagyobb haszonállatok tartását is. Most már juhai, kecskéi vannak, betanítható csikót és ünőborjút vásárolt menet közben. Van a városban tömbházlakása, de ideje nagy részét feleségestől odakint tölti a Hargita aljában. Majdnem olyan gazdasága van, mint annak idején, a múlt század nyolcvanas éveiben volt, amelyet aztán a Pestre való járás miatt úgymond „elvesztegetett”…
Két évvel ezelőtt megszólította Lacit – aki úgye LLL, s akit hajdanán szomszédok lévén kisgyermekkora óta ismert – , beszélgessenek el az életéről, hogy abból egy olyan kötet legyen, lehessen, amely az oral history módszerét használva rögzítené az életútját, s akár példaként szolgálhasson az unokák, tágabban pedig a következő nemzedék(ek) számára. Demeter Márton egyfajta testamentumra gondolt, átadható mintára, amely követhető… LLL nem tudta vállalni ezt a feladatot, és felhívta DM figyelmét Simó Márton (SM) munkásságára, arra az attitüdre, arra a módszerre, amellyel ő áll hozzá az ilyen témákhoz. SM nem a kulturális antropológiát műveli ugyan, elsősorban szépíró, de elbeszéléseiben, regényeiben szabadon használja a valóságelemeket, a történelmi eseményeket, a múltat és a félmúltat, s bizonnyal alkalmas arra, hogy elvégezze a feladatot, rögzítse az élményeket, a több évtizedes pályát – úgy ahogy volt! – , és azokat családi dokumentumokkal, fotográfiákkal kiegészítve egy igényes kötetben közzé is tegye… Miután LLL „összehozta” SM-et a megszólalóval, létrejött az ismeretség és a bizalom, sor került a tervezett találkozásokra. Több alkalommal beszélgettek a múlt század ötvenes éveitől kezdődő életútról. Kiderült, hogy DM kiváló mesélő. Valósággal burjánzottak a történetek, anekdoták, emlékek, s kissé csapongva közelítettek a rendszerváltás, az ezredforduló évei és a jelen felé.
Mivel DM gyakorlatias ember, egy adott pillanatban megkérdezte a riporterként viselkedő írót, hogy mennyi az órabére? SM elgondolkodott. Volt korábban egy számára megítélt szerényebb alapítványi támogatás, amelyet egy regény megírására használhatott fel. Úgy kalkulált, hogy amennyiben felosztja azt a pénzt arra az időszakra, amely alatt „megíródik” egy ötszáz-hatszázezer leütést tartalmazó prózai mű, akkor hozzávetőlegesen 1,66 euró jut az óránkénti javadalmazásra. És ekkor felvillant az emlékezetében Móricz Zsigmond (1879-1941) híres műve, A boldog ember. Annak idején egy Papp Mihály (1888-1969) nevű ember – Móricz földije, távoli rokona – kereste fel, és elmondta, hogy munkát nem találván Budapesten, elkeseredésében elmeséli az életét „hátha Zsiga bátyám pénzt tud keresni vele, ha leírja.” Ebből a találkozásból szoros barátság lett, Papp Mihály feleségestől Móricz leányfalusi tanyáján élt és dolgozott, a regény pedig 1935-re készült el. Papp Mihály Joó Györgyként jelenik meg, aki egyes szám első személyben vall az élete alakulásáról. Nyugodt szívvel elmondhatjuk, hogy neves klasszikusunk egyik legsikerültebb munkája, amely azóta is számos kiadást ért meg, magyarok generációinak milliói olvasták és olvassák ma is…
Eljött az a pillanat SM életében is, amikor elhatározta, hogy a DM által elmondottakra alapozva, azt kiegészítve egyéb élményrétegekkel, a A boldogabb ember című általa elképzelt regénybe ágyazva, megírja Jobb Gyurka történetét. Aki a mai Papp Mihály tulajdonképpen… Amikor DM szembesült azzal, hogy SM 2021 decembere és 2022 júliusa között „elkövette” ezt a regényt, nem mondhatott mást, csak annyit, hogy: ez a történet nem az a történet, az igazi nem íródott még meg! Nem lett ebből különösebb botrány, hiszen olvasóként felismerte a munka értékeit, látta a szélesebb kereteket, amely így módon a tágabban értelmezhető Székelyföldre is érvényes, olyan sorsokat vázol fel az írói fikció és a valóság eszközeivel, amelyek általánosak, sokan magukra ismerhetnek.
Az író hálásnak érzi magát. Jó volt átvállalni az LLL által ajánlott feladatot. Öröm volt, életre szóló élmény Demeter Mártont ismerni. Nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb az a könyv is elkészül, amelyből azt olvashatjuk ki, amit a hős szeretett volna: azt és úgy, ahogy volt. Ez egy következő kör lesz. Szívesen jár majd végig ezen is. Csak idő legyen. És egészség.
Milyen érdekes, hogy nagyjából ugyanabban az időszakban, amikor Móricz Papp Mihállyal találkozott, Tamási Áron közlésre ajánlotta a lövétei származású Ladó Lajos (1907-1964) elbeszéléseit az Erdélyi Helikonba – Ladó is kallódó székely munkavállaló volt a trianoni határ innenső oldalán, Kolozsváron – , majd Ladó Lajos vált az Ábel-trilógia központi figurájává, ő a főhös alteregója!… Ide vonatkozóan épp az est házigazdája végzett mélyreható kutatást, amelyet aztán nyomtatott formában is megjelentetett 2007-ben. A Tamási-féle Ábel-trilógia 1937-re készült el és jelent meg összevont kiadásban a Révai Irodalmi Intézet kiadásában. Ő is átköltötte, átfogalmazta a valóságot, „elvitte” a helyszíneket innen, de a lövéteiek a mai napig is sokkal inkább a magukénak érzik Ábel alakját, mint a máshol élő olvasók szerte a magyar glóbuszon…
Nyilvánvaló, hogy a szerző most, A boldogabb ember megírásakor is azonnal észlelte ezt a rokonságot. Úgy közelített Lövétéhez, hogy elvonatkoztatott ugyanakkor, viszont a „költött” helynevek egyáltalán nem távolítanak el, nem visznek másfelé.
Mihály János a beszélgetés során bevallotta, hogy már az első mondatok elolvasása után rájött arra, hogy ez a könyv, bizony, igencsak lövétei. A szerző egyébként néhány helynevet áthozott a korábbi műveiből: Várhely, Marosbecs, Oltpad, de amikor Kőaljaként szerepelteti Lövétét, akkor a helyi emberben azonban mindjárt felvillan, hogy itt létezik ilyen vagy hasonló dülőnév.
A mai Ábel – alias: Jobb Gyurka – semmit nem veszített frisseségéből. Beszédét nem rontotta el a budapesti idegen hatás. Nem törött ki a nyelve… Úgyhogy könnyű dolga volt az írónak, s ha nem is mindig a két Homoród-mentén élő tájnyelvi sajátosságokat használta, azokat jó érzékkel kiegészítette udvarhelyszéki, főként Nyikó-menti, havasalji, sóvidéki „beütésekkel”. Vége-hossza nincs a nyelvi leleménynek, a beépített anekdotáknak, a különleges élethelyzeteknek, de olykor – majdhogynem észrevétlenül, anélkül, hogy túlzásba esne – a szerző evidenciákat fogalmaz meg, üzeneteket ad át és erkölcsi értékeket közvetít. A fejezeteket rövid tartalmi eligazítás vezeti be, illetve – ez plusz Móricz módszeréhez viszonyítva – többnyire kortársakhoz, helyi klasszikusokhoz köthető egy-két soros idézetek erősítik a mondanivalót. (Többek között a jelenlevő LLL-től, illetve Király Lászlótól, Tompa Lászlótól, Kányádi Sándortól, Sütő Istvántól, Molnár H. Lajostól, Nagy Koppány Zsolttól, Tánczos Vilmostól, Szilágyi Domokostól, Szőcs Gézától kölcsönzött illő igéket.)
Azt mondta LLL, hogy tulajdonképpen a beékelt idézetek nélkül is megállja a regény a helyét. Amit még nehezményezett, hogy a szerző néhány helyen „kibeszél” a szövegből. Olyan publicisztikai jellegű betétek ezek, amelyek épp az említett 1,66 eurós bérféleség kapcsán buktak elő, és tulajdonképpen arra hivatottak, hogy felvázolják a mai író helyzetét. Móricz Zsigmond a maga idejében – manapság használatos kifejezéssel – valódi influenszer volt, hiszen heti- és napilapokban publikált évtizedeken át, regényei sokezres példányszámban fogyták, darabjait játszották a színházakban. A sikeres ember példája/ megtestesülése volt Papp Mihály számára, aki valóban a segítségére volt – azáltal, hogy foglalkoztatta – , s azáltal pedig, hogy írt róla, mintát, biztatást nyújtott az olvasónak. Így fejezi be a regényét: „Joó György lelke nagy bánatában, szívének nagy boldogságában rám emelte tekintetét, s a szemében könnycsepp égett, s fehér homlokán büszke öröm ragyogott. Nem bántom tovább: így van ez, Joó György. A te életed mintaszerű emberi élet. A szegény magyar földműves ember együgyű élete. Nem futottál hiábavaló földi javak után: mennyei kincset szereztél ezen az igazán siralmas földi téreken. Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában elég, mint a kicsiny gyertyaszál. Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett hazában.”
Hogyha Móricz tanult a hősétől, akkor Simó Márton is. Megváltozott ugyan az író helyzete – az influenszerség manapság egyebet takar – , de írói státusza arra mégiscsak alkalmas, hogy felismerjen lényeges jelentéstartalmakat, s azokat közvetítse. A hős tulajdonképpen egy minta. Olyan embertípus, aki a munkában látja/ keresi/ találja meg az élet értelmét. Van egy igencsak ide illő mondata, amely ezalkalommal hangzott el – nincs benne az interjúkban, sem a regény szövetében -: „Akkor tudsz spórolni, ha a szabadidőben is dolgozol!”
A regény egyébként így fejeződik be: „Nem lettem odahaza a Pampák királya, osztán úgymond elvesztegettem szinte mindent, amit fiatalemberként létrehoztam, amikor eladtam, széjjelhánytam bolondul. De összeraktam és építettem másikat. Tanultam. Sokat. És magamhoz tértem. Jöttem. Mentem. Mentem. S jöttem vissza esment. Volt olyan, hogy kibaszódtam, de nagyjából megálltam a helyemet. Kitapasztaltam, hogy milyen formában kapcsolódnak a dolgok egymáshoz, mint a szekér alkotó részei. Mondjuk. Erre saját magától kell reajöjjön az ember. S akkor minden működőképes. Ha leírják, ha mondják, nem fogan meg bennünk magától csak úgy semmi. Vagy csak ritkán. Az a legnagyobb örömöm, hogy közbe-közbe össze tudom terelni a családot máma is. Dolgozunk, pihenünk, szórakozunk. Eszünk. Iszunk is. Kezdjük, s végezzük. Valahogy olyanformán, mint az ezelőttiek, csak kicsit más formában. Ésszel. Kitartással. Türelemmel. Több ésszel. Okoson. Ügyesen. És ragaszkodással. Gondolom én. Az asszony nem mond reám semmi rosszat. Nincs mit. Nincs miért. Csak azt nem bírom benne, hogy nem engedi, hogy nagyobb állatot tartsak. Hiányzik a tehen. Bár egyet, ha vehetnék! Építenék neki egy pajtát a csűr másik bütüjéhez. Lovat is vennék! Nem olyant, mint voltak az otthoniak, azok a kicsik, és nem olyan elegáns nóniuszokat, amilyeneket odaki láttam másnál, mer’ télen megeszik önmagukat, hanem közepest, oroszhegyi lovakot, ha olyan még egyáltalán létezik. Csak lehet kapni, ejszen. Vagy tudok csitkóból nevelni… A szán, a szekér is alkalmas mindenre, amire való. Szállításra, közlekedésre. Mehetnék felazon a gyermekekkel, neki a Hargitának, ahol olykor még nagy a csend, s az erdő, a mező, a hegy is titokzatos. Olyankor főleg, hajnalban, korán, amikor még senki nem jár. Így. Úgy. Valahogy. Hogy szép legyen. Hasznos. És jó. Másképp, ha meg is térünk a nagyobb utazásokból, nem találunk vissza önmagunkhoz soha.”
Érdekes: mintha felcserélődtek volna a szerepek!… A boldog emberben az író biztat. A boldogabb emberben pedig a hős. Jó volt találkozni DM-mel. A munka szüneteiben dolgoztunk, s lett, ami lett” – fejtette ki Simó Márton, hogy szép végszóval kerekedjék ki ez lövétei beszélgetés.
Olyan időszakot élünk, amikor a világ egyik leggazdagabb és legnagyobb befolyású embere, Elon Musk szerint a mesterséges intelligencia – az AI – el fogja venni munkahelyeinket, de ez nem feltétlenül lesz rossz dolog. „Valószínűleg egyikünknek sem lesz munkahelye” – elmélkedett egy Párizsban rendezett AI-technológiai konferencián. A dél-afrikai származású üzletember kifejtette: a jövőben a munkavégzés „opcionális” lehet. „Ha akarsz majd dolgozni, olyan lesz, mintha a hobbid lenne. De egyébként az AI és a robotok kiszolgálnak majd mindenben.” Elmondta, hogy alanyi jogon jár majd az „általános magas jövedelem” – ami nem keverendő össze az általános alapjövedelem ideájával –, bár azt nem fejtette ki, hogyan működne ez a dolog. Musk mindenkit biztosított arról, hogy nem lenne hiány árucikkekből vagy szolgáltatásokból. Ugyanakkor az aggodalmait is megosztotta hallgatóival. „A legnagyobb kérdés az értelemé lesz – ha a számítógépek és robotok mindent meg tudnak csinálni, és jobban, mint te, mi az életed értelme? De ezért is gondolom, hogy lesz szerepük az embereknek a jövőben – ahogy mi adtunk értelmet az AI-nak is.”
Hagyjuk az AI-t!… Úgy tűnik, hogy lesz majd élet a kibertéren kívül is. Van, lehet munka a jövőben is. És az lesz ám az igazi művészet! Tartsuk ehhez magunkat!
A Lövétén tartott rendezvényről Egyed József készített felvételeket.
Köszönet Mihály Jánosnak a szervezésért, a Zöld Erdély Egyesületnek pedig azért, hogy méltó környezetet biztosított ennek az emlékezetes író-olvasó találkozónak.
