Bár a Sóvidék egészére túlzó az a közszájon forgó vélemény, hogy a két világháború közötti időben mindenki harisnyában járt, visszaemlékezésekkel és fényképekkel igazolható, hogy a népviselet leggyakoribb hétköznapi és ünnepi nadrágféléje volt.
A felnőttek egyszerre általában három rend harisnyát tartottak. Első a hófehér új, az ünneplő, ezt csak vasárnapokon és ünnepnapokon vették fel. Úgy vigyáztak rá, mint a szemük fényére. Ha megkopott, akkor befogták viselni. A két rend viselő, viseltes közül a jobbik, a folt nélküli, még ember elejébe való, kapun kívülre. Ebben mentek hétköznap a faluba ügyes-bajos dolgaikat intézni, és könnyebb munkákra is felvették. Mikor a használatban kigyérült, megfoldozták. Leggyakrabban a térdét vagy ületjét. Kívülről megborították vagy belülről kibélelték. Ebben a harmadik rend harisnyában szántottak- vetettek, erdöltek, fazekaltak. Viselték télen-nyáron, tűző napon, fagyban, esőben. Nem eresztett bé se hideget, se meleget.
Úgy tartották, hogy a harisnya megborítva, foltosan, kibélelve többet kell, hogy tartson, mint folt nélküli állapotban. Mindenik harisnya átmehetett a fenti három fokozaton, de akinek mindig tiszta volt a harisnyája és fényes a csizmája, vagy aki mindig megborított harisnyában és bocskorban járt, messziről elárulta hovatartozását. A korondi fazekasok viselő harisnyájuk szárát feltűrték vagy szárközéptől levágták, hogy ne akadályozza őket a korongolásban. Így lettek a fazekasok kurtaharisnyások. A jobb földű, polgárosultabb Sóváradon, a szintén posztóból készülő priccses nadrág már a 20. század elején kezdte háttérbe szorítani a harisnyát. Itt különben nemcsak fehér, hanem szürke posztóból is csináltatták, ellenben Parajddal, ahol csak a cigánykovácsok dolgoztak szürke harisnyában. A székely harisnya szerkezetében, szabásában több ponton is különbözik más vidékek hasonló nadrágféléjétől. Szűkebb, lábszárra, combra feszülő. Fenékrészét betoldások alkotják, illetve kötik össze a szárakkal. Elől elmaradhatatlan a két hasíték az ellenzővel. A szárakat a külső oldalukon varrják össze, s a varratba posztó- vagy szövetcsíkot illesztenek, ezzel szegik be a hasítékot is. Méternyi hosszú posztócsíkkal, kengyellel tekerik a szárakat szorosan a lábra. A harisnyának ez a formája hosszas fejlődés eredménye. Alakulásának történetét dr. Nagy Jenő kutatásai alapján ismerjük. A legrégibb okleveles adatok szerint a harisnya szó jelentése: posztó lábszárvédő. Nadrág értelemben csak a 18. századtól használatos. A posztó lábszárvédő a középkorban Európa szerte elterjedt ruhadarab volt. Combtőig ért, szárait nem varrták össze. A 15. század végéig a magyar harisnya szárait sem varrták össze, vagyis nem volt fenékrésze, ületje. A harisnyának ezt a régebbi, bővebb, lazább típusát viselték a kalotaszegi, szilágysági, mezőségi magyarok, az erdélyi szászok és románok, és ilyen lehetett a székelyek harisnyája is a 18. század végéig. A Mária Terézia osztrák császárnő által véres erőszakkal felállított székely határőrség, a katonai szolgálat az addig viselt harisnyát lényegesen módosította. A határőrség rendelkezéseiben olvasható, hogy a székely határőrök egyenruhája a népi öltözethez minél inkább alkalmazkodjék, és minél olcsóbb legyen, vagyis tartsák meg a viselni szokott fehér harisnyát (ti. nadrágot) , a zekét (rövid posztókabát) stb. Az addig bő és eléggé nyitott felső részű harisnya viszont az ing betűrésével, illetőleg a rövidebb és szűkebb ing viselésével célszerűtlenné vált.
Így a székely határőrök harisnyája szabásában mindinkább a huszárságnál régóta viselt szűkebb, testhezállóbb, menetelésre és lovaglásra alkalmasabb nadrág formájához igazodott. Ennek mintájára a harisnya szűkebbé, far- és combrészi betoldásokkal teljesen zárttá, és csak egyféleképpen viselhetővé vált. Kiegészült szártekerővel és talpallóval. Ekkortól kezdve vált megkülönböztető jellegűvé a szárak külső összevarrásába illesztett posztóbetét, a sinór is.
Ez eredetileg az összevarrás tartósítására szolgált és ugyanolyan posztó, mint a harisnya anyaga. A határőrség felállításakor a posztócsík az ezredi hovatartozás kifejezője lett. Színe a katonakabát (zeke) gallérhajtókájára varrt posztó színével egyezett meg és mutatta, hogy a harisnya viselője melyik határőri ezredben szolgál. Legalábbis ennek nyomait vélik felfedezni a néprajzkutatók abban, hogy vidékenként változott az oldalbetoldáshoz használt posztócsík vagy zsinór színe. Így Felcsíkban és Gyergyóban a piros, vagy fekete-piros-fekete, illetve fekete-zöld-fekete, Középcsíkban a zöld-fehér-piros, Udvarhelyszéken a széles fekete, Kászonban és Háromszéken a keskeny fekete oldalzsinórozás járta. Mára mindenütt a fekete posztóbetoldás vált általánossá, Felcsík kivételével, ahol megmaradt a piros. De hangsúlyozzuk: Udvarhelyszék és Marosszék határa, Sóvidék is kivétel. Alsó- és Felsősófalván, valamint Parajdon és Sóváradon kék az oldalvarrat szegőjének színe.
A katonai egyenruha hatására módosult harisnyán nem volt sem zseb, sem zsinórdíszítés-vitézkötés. Ez a sima harisnya. Ennek változataival találkozhatunk napjainkban is a marosszéki falvak székely népviseletében. A harisnya itt is szűkebbé, testhezállóbbá vált, bár nem olyan mértékben, mint a keleti székelységben. A nyugati, marosszéki székelyeket ugyanis nem sorozták be az állandó határőrszolgálatba. A harisnya szerkezetének módosulása a katonai életmód kényszere nélkül itt lassabban, félmegoldásokkal ment végbe.A napjainkbeli zsebes és zsinórdíszes- vitézkötéses székely harisnya jóval későbbi fejlemény, de valószínűleg ugyancsak a katonáskodás korának emléke. A katonaságnál elsősorban a rangot viselő nemesi ivadék egyenruháját illette meg a zsinórdísz. Rangjelző szerepe volt kezdettől fogva. Ennek példájára zsebes, vitézkötéses harisnyát – rangjelzést – , a székely társadalomban csak a lófők viseltek. Az idők során veszített rangjelző funkciójából, illetve nem kötötték ennyire szigorú szabályok a zseb- és zsinórdísz megjelenését. Ámbár egy-egy falu öltözködési szokásrendjében sokáig megmaradhatott eredeti, rangjelző szerepkörében is. Így például Parajdon fennmaradt az emlékezete, hogy az első zsebes- zsinóros harisnyát a falu legmódosabb gazdája csináltatta. A zsebes-vitézkötéses változat keletről, a Székelyföld belsejéből terjedt nyugat felé, és a 20. század elején ért el Sóvidékre, általánossá viszont nem vált. Némely faluban, így Síklódon megmaradt a sima, zseb nélküli harisnya, Sóváradon és Szovátán is inkább ezt viselték. Korabeli parajdi fényképeken nyomon lehet követni, hogyan jelent meg először csak a zseb, a jobb oldalon, aztán kettő, először kisebb zsinórdísz – például a katonalegények harisnyáján –, aztán mind nagyobb.
A zsebes-zsinóros harisnyának a Sóvidéken két szín- és formaváltozata alakult ki. Az egyik a korondi. Zsinórja és szegője fekete, a zseb karimáján gépvarrás fut, a zsebdíszek szilvamag alakú szövet rátétek. A zseb közepe alatt áll a kicsi vitézkötés, a hasítékok alatt a nagy vitézkötés. A másik a parajdi-sófalvi: oldalszegője kék és ugyanilyen színű a zseb szövet rátétje és a zsinór is. A zseb alsó peremét borító szövetrátétet fehér cérnájú gépvarrás díszíti. A zseb és a hasítékok alatti zsinórkötéseket virágozásnak, virágmintának is nevezik. A korondi típus a szomszédos nyikómenti harisnyához áll közel, és a Székelyföld belseje felé mutat. A parajdi-sófalvi típus a bekecsalji kékrátétes és zsinórdíszítéssel mutat rokonságot. A zsebes és zsinórdíszes változatok megjelenésében és elterjedésében a harisnyakészítő kismesterek tudásának növekedésével is számolnunk kell. Míg Siklódon a 20. század végéig házilag szabták-varrták a harisnyát, varrógép nélkül, Parajdon már az 1920-as években varrógépet kezdtek használni. Cseresznyés Dénes szűrszabó készítette ekkor a harisnyákat, egy vagy két zsebbel, de még nem zsinórozott. Tanítványai Horváth Dénes és Duka József kezdtek először zsinórozni, vitézkötést mintázni. Ez utóbbi Farkas András alsósófalvi szabótól vette át az újítást. Először házi, lapos zsinórral, aztán rátért a gyári kerek gombolyagzsinórra.
Az újítás – mint általában a divat – elsősorban a fiatalok, a legények viseletében hódított teret. A zsebek és vitézkötések az ő harisnyájukon váltak kötelezővé és mind nagyobbakká, sokat tekergővé. Nekik kellett, így vagy úgy, cifrázni a harisnyát. Parajdon jobbára csak őket illette vitézkötés. Felsősófalván a zsinór színének alakult ki korjelző szerepe: a fiataloknak zöld, középkorúaknak kék, az idősebbeknek fekete zsinór járt. Később vegyítették ugyanazon a harisnyán a kék és zöld zsinórt. Sóváradon a legényharisnyákon sem terjedt el általánosan a vitézkötés, itt a legények harisnyáját az oldalvarratba illesztett háromszínű, fekete–kék-zöld csík különböztette meg az idősebbekétől, amelybe csak egy (kék vagy fekete) csík járt. A katonáskodó székelyek harisnyájának egykori, az ezredi hovatartozást jelölő oldalcsíkja a 20.század harmincas éveiben a sóváradi legények harisnyáján tehát korcsoportjelölő és esztétikai funkciójú díszítés.
Az egész vidékre érvényes, hogy hét-nyolcéves korában kapott először harisnyát a gyermek. A gyermekharisnya nem követte a divatot, a két világháború között nem zsebes- zsinóros, az öregekéhez hasonlóan nem olyan dufla, hanem ráncos-trottyos, hadd nőjön belé a gyermek. Az elmúlt évtizedekben viszont minden faluban zsebessé és zsinórossá vált. Megkülönböztető jele a parajdi-sófalvi típusban a vékonyabb zsinór, a korondiban pedig az, hogy a zsebdísz rátétje piros színű szövet. Az idős emberek harisnyája egyszerű. Parajdon úgy tartják, hogy a zsinórozás az öregembert nem találja, az a legényeknek való. Ezzel ellentétben Alsósófalván és Korondon az öregekét is zsinórozzák.
A 20. század első felében a Sóvidéken tehát kiteljesedett a népművészet szabályszerűségeihez és a helyi közösségek igényeihez igazodó, a társadalmi hovatartozást, de jobbára korcsoportot jelölő és esztétikai funkciójú harisnyadíszítési és viselési szokás. Késői kivirágzásának nevezhető, mert ezzel párhuzamosan történt a harisnya elhagyása, illetve felcserélése más nadrágfélékkel, városi-polgári ruhadarabokkal és öltözködési móddal. A kényszerű életformaváltás nyomában a posztóharisnya kikopott, eltűnt, vagy eltűnő félben van ekkor a sóvidékiek hétköznapi viseletéből.
Legutoljára az idősek vetik le a harisnyát vagy viszik magukkal sírba. A harisnyaviselők viszont jobban ragaszkodnak harisnyájukhoz, mint bármilyen más személyes holmijukhoz. Aki egész életében harisnyát hordott, abban temetik el. Az egyik idős felsősófalvi ember betegsége idejére levetette, majd kórházba került. Egy napon üzent a hozzátartozóinak, hogy vigyék a harisnyát, mert ütött az óra. Harisnyában szeretne megpihenni, meghalni. Parajdi feleség pedig így jellemezte férje harisnyáját: Ha ezt húzza fel az uram, egész más ember benne, ügyel arra, nehogy sokat igyék, nehogy lődörögjön az úton.
A viselési hullámvölgyet az 1960-as 1970-es évek jelentették. Úgy látszott végleg elbúcsúzunk a harisnyától, és könnyen válunk meg tőle. De nem telt el egy emberöltőnyi idő sem, és az 1980-as évektől egyre többen kezdték újból felvenni mint ünnepi, alkalmi, sőt rituális öltözetdarabot. A legények és gyermekek ünnepi viseletében jelent meg elsőáldozáskor, konfirmációkor, a pünkösdi hesspávázáskor, lakodalmakon, színpadi szerepléskor. A harisnya reneszánszában az értelmiségieknek, papoknak, tanároknak is ösztönző szerepe volt. A siklódi, parajdi, alsósófalvi és korondi legények napjainkban általában akkor készítettnek harisnyát, amikor szüreti bálra vagy húsvéti hajnalozásra készülnek. Láttuk: mindig is övék a legszebb harisnya. Körükben így a nagylegény státus egyik jelzése.
A harisnyaviselést nagyban befolyásolják egyéni stílusukkal a készítő kismesterek. Az 1980-as években négyen-öten varrtak harisnyát, Parajdon Duka József, Korondon Fábián Imre és Tófalvi Ágoston, Siklódon Gáspár József, és mind hetvenen felüliek voltak. Ők készítették több városi tánccsoport harisnyáit Székelyudvarhelyre, Marosvásárhelyre, Szovátára. A mesterség továbbhagyományozódása nagy gond, mert az úriszabók nem tanulták meg a harisnyavarrást és zsinórozást. Viselő harisnyánktól talán végérvényesen elbúcsúztunk, mint száz évvel ezelőtt a szomszédban a farkaslaki gimnazista Tamási Áron, és a sorban később magam is. Az ünnepit féltő gonddal a szekrények mélyére zárták anyáink, onnan veszik elő mostanában mintának a fiatalok. Újból szépnek látják és hozzájuk tartozónak. A középkori eredetű, sok változáson és szabályozáson átment harisnyánk úgyszólván végigkísért ittlétünkben. Összeköt bennünket a környező vidékekkel és népekkel, ugyanakkor érezzük, tudjuk: ez a miénk. Ezredfordulói reneszánszában nyilvánvaló: székely harisnyánk a magyar etnikus szimbólumaink közé tartozik. Szemmel láthatóan és gazdagon kifejezi székely identitásunkat. Nem búcsúzunk, nem búcsúzhatunk el tőle.
Címképen: a Sóvidék Népviseletben IV. találkozó templomból távozó résztvevői – Alsósófalva, 2021. október 3. – Szabó Károly felvétele
Az itt szereplő archív képek az Őseink viseletben c. kiállítás anyagát képezik, amelyet az Élő Székelyföld Egyesület és Munkacsoport a Nemzetstratégiai Intézet (NSKI) támogatásával hozott létre és összesen 80 drb. – 50 x 70 cm-es – felnagyított fotográfiát juttatott vissza az alsósófalvi közösségnek. A képeket a helyi kultúrház nagytermének falain, állandó kiállítás formájában helyeztük el.
Irodalom
NAGY Jenő 1957 – Adatok a székely posztóharisnya fejlődéstörténetéhez. In: Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Bolyai Tudományegyetem kiadványai. I. Tanulmányok. Kolozsvár. 479-485.
TAMÁSI Áron 1976 – A bölcső és környéke. In: Szülőföldem. Bölcső és bagoly. Vadrózsa ága. Bukarest.
A 2021. október 3-án lezajlott Sóvidék Népviseletben IV. találkozó alkalmával, az alsósófalvi kultúrházban elhangzott előadás szerkesztett változata.
A Sóvidék Népviseletben IV. találkozó főtámogatója a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI), a rendezvényí főédnöke Szász Jenő elnök, együttműködő partner Parajd Község Önkormányzata.
