Egy éve távozott körünkből Farkas Árpád költő

Szomorúan és beletörődéssel vettük tudomásul egy évvel ezelőtt, hogy Sepsiszentgyörgyön elhunyt Farkas Árpád (1944-2021), József Attila- és Kossuth-díjas író, költő, publicista, a Háromszék című napilap korábbi főszerkesztője. Annak rendje-módja szerint részt vettünk a temetésén, együtt voltunk sokan a végtisztesség-tevés alkalmán, és már hazajövet – ez 2021. február 10-én történt – arról beszélgettünk Farkas Antal barátommal az autóban, hogy vajon mi következik ezek után? Hiszen olyan életmű zajlott le itt, történt, fejeződött be és állt kerek egésszé a szemünk előtt, amely makulátlan.

Maga a költő is vallotta, hogy büszkeséggel töltötte el a kisebbségi lét, mindig örömmel fogadta az ebből fakadó pluszt, a megtöbbszöröződött feladatvállalást, hiszen elsősorban közösségi ember, közösségért alkotó és gondolkodó értelmiségi (is) volt. Tudjuk, hogy soha nem vállalt és nem végzett vállalhatatlan feladatot – ennek meg is voltak a következményei a letűnt totalitárius rendszerben –, és bejárva a fél világot, látva és beszippantva a szabadabb földek levegőjét, soha nem vágyott el a szűkebb pátriából.

Azt is elmondtuk akkor, hogy több évtízeden át Sepsiszentgyörgyhöz kötődött, ott bontakozott ki a munkássága. De Háromszék mellett Udvarhelyszék is otthona volt, hiszen középiskoláit elvégezve, sokáig ide tért haza, illetve egyre ritkábban ismétlődő látogatásai során mindig kereste, ápolta ehelyt a meglévő baráti és rokoni kapcsolatokat. Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Siménfalva és Székelyszentmiklós „Bermuda-négyszöge”, ahol nem elveszni szokott, nem tévelyegni, hanem újra állítgatta a belső iránytűt és a helymeghatározó-rendszert. Ha GPS-t írnánk most, akkor a szerkesztő, Árpi bátyánk azonnal javítaná! Mert azt is komolyan vette a lapcsinálást, személyesen gyomlálta, kapálgatta a kollégák ünnepi és hétköznapi szövegeit a Háromszékben, hogy azok ne gyatrán, hanem szép magyar nyelven fussanak át a nyomdán.

Nem is kellett sokat várni az első kezdeményezésre

Dr. Ferenczy Ferenc nyugalmazott megyei fő-állatorvos, a székely anyaváros korábbi polgármestere, az egykori osztálytárs, már a tavalyi, sorban a 60. érettségi találkozójukról jövet – 2021. augusztusának végén – elmondta, hogy „Árpádnak szobrot készülünk állítani”. Már akkor megszólította a város alpolgármester-asszonyát, Pálfi Kingát, a főesperes urat, Mátyás Károly főtisztelendőt és Laczkó Györgyöt, a Tamási Áron Gimnázium igazgatóját.

Két variációt tartott, tart elképzelhetőnek a doktor úr. „Az egyik a II. Rákóczi Ferenc utcában levő kis tér, amely a volt Olympia Mozi, az Udvarhely Táncműhely mai székháza előtt található. Hiszen itt – ha szembe helyezkedünk az épülettel –, a jobboldali blokk helyén volt a Hecser-ház, ahol a Farkas-család élt az ötvenes évek második felétől, a hetvenes évek közepéig. Ez egyébként rendezetlen terecske, amelyre korábban írtak ki pályázatot, de tudtunkkal még nem történt ilyen irányban semmiféle előrehaladás, alkalmas lenne egy megfelelő szobor elhelyezésére. A második változat az lehetne, hogy a Tamási Áron Gimnázium közelében – a Baróti Szabó Dávid-szoborral egyvonalban, szemben az emlékkopjafákkal legyen méltó helye egy mellszobornak” – vázolta a maga elképzelését Ferenczy úr.
Következett a szokásos huzavona. Végül összehívták a városi „szobor-bizottságot”. Az abban részt vevő urbanisztikai szakemberek, művészettörténészek, képzőművészek sokallják a városban lévő szobrokat. Valóban sok van. Büszt is van jópár. Egy korszerű, a „21. század színvonalának megfelelő” térplasztikát tartanának inkább elfogadhatónak. Esetleg egy bronzból készült plakettet, amelyet az egykori igazgatói lakás falára függeszthetnének, a Gimnázium templomhoz közelebb eső szárnyán.
Nyilvánvaló, hogy bonyolult ez a kérdés. Udvarhely arról híres, hogy mindig cirkusz volt a szobrok körül. Annak idején, amikor a főtéri Orbán Balázs-szobrot állították, Ferenczy Ferenc volt az a polgármester, akit a prefektusi hivatal feljelentett és kivizsgálást rendelt el ellene. Azt a remekművet a marosvásárhelyi Hunyadi László alkotta. Ma a város egyik szimbóluma. Felmerült az az érv is, hogy „meg kell várni az időben a kellő távlatot”. Mit mondjuk erre? Ferenczy doktor úr – alig nyolc évvel az író halála után – részt vett a városi Művelődési Ház melletti Sütő András (1927-2006), szintén Kossuth-díjas írónk (mell)szobrának előkészítésében és létrejöttében is. Az „utókor” rendben levőnek találja. Ugyancsak ő volt, aki civilként elérte azt, hogy Román Viktor (1937-1995) alkotása helyet kapjon a városban. Vagy ott a Szász Jenő városvezetői idejében épített Szoborpark. Akkor is nagy volt az ellenérzés. Az a tér ma szintén fontos találkahely. Mellszobrok állnak ott félkaréjban, jeles történelmi és irodalmi személyiségekre emlékeztetnek.

Ami megemlítendő, most ment át a szűrőn – háromévi huzavona után – a Csanády-szobor. Csanády György (1895-1952) a Székely Himnusz szövegírója, Udvarhely szülötte; szobrát a temetőben – a családi sírhely közelében –, a Haáz Rezső Múzeum udvarán, egy félreeső utcában képzelték el, illetve javasolták felállítani, mígnem most döntés született arra vonatkozóan, hogy a Sétatér bejáratánál, Tomcsa Sándor szobrával egy vonalban, a bal oldalon kaphat majd méltó helyet.

A legújabb fejlemény azonban: mégsem a park, hanem a belvárosi temetőben keresnek egy „méltó helyet”. De ezzel még nincs vége a Csanády-ügynek, hiszen „nemzetféltő” és „hivatásos feljelentők” máris kikezdték a másik térfélről, hogy egy irredenta személy kultuszát kívánják fenntartani.

Farkas Árpád emlékezete ügyében ilyesmi azonban „fel sem merül”. Vagy ki tudja? Egyelőre azonban a koncepciót kell kidolgozni, eldönteni, hogy egy, vagy két jelet állítsanak-e?

Hogyan viszonyul Siménfalva és Székelyszentmiklós Farkas Árpád emlékezetéhez?

Siménfalva község tizenhárom településből áll. Nem egyszerű feladat adminisztrálni és fejleszteni. Egy ilyen félreeső helynek azonban, mint amilyen a községközponttól egy kilométerre fekvő Székelyszentmiklós is, mindenképp jót tesz, ha ápolják az itt születettek és az elszármazottak kultuszát. Székely Mózes, az egyetlen székely származású fejedelem emlékét idézik szívesen, az ő nevét viseli a helyi iskola Siménfalván. A költő anyai ágon származik innen. Az ottani „öss” időközben gazdát cserélt. Az apai ág viszont a szentmiklósi. A ma 20 (!) lelket számláló elöregedett falucskában áll még a Farkas-nagyszülők háza, amelyet korábban egy jeles értelmiségiekből álló baráti társaság vásárolt meg, kiemelten azzal a céllal, hogy felújítsák és hasznosítsák. Ez a társaság közben felbomlott, tagjai távolra vetődtek egymástól. Talán elképzelhető, hogy a helyi egyházközség, a közbirtokosság, vagy egy civil szervezet megszerezhetné ennek a tulajdon-, esetleg a tartós bérleti jogát. Szimbolikus, emblematikus hely, amely a Farkas Árpád-versekben, a metaforákban benne van. De ott van a felhagyott iskolaépület, amelyhez szintén köze volt a Farkas-család különböző nemzedékeinek…
Csáki Levente, Kobátfalváról beszolgáló lelkész, a Székelykeresztúri Unitárius Egyházkör tavaly megválasztott esperese is szívügyének tartja a méltó emlékápolást. Mivel leányegyházközség a falu maroknyi gyülekezete, akár a kihasználatlan parókia épületét, egy szobáját is fel lehetne használni arra, hogy ott relikviákat, Farkas Árpádra emlékeztető fotókat, kéziratokat helyezzenek el. Különböző vetélkedők, emléktúrák is elképzelhetők.

Farkas Árpád szokta mondani, írni is annak idején, hogy légvonalban 15-15 kilométerre helyezkedik el a falujuk Kányádi Sándor szülőfalujától és a Tamási Áronétól, Nagygalambfalvától, illetve Farkaslakától. Két örökérvényű klasszikus csillag mellé, lám felemelkedőben a Farkas Árpád bátyánké is. Tegyünk hát azért, hogy kellő fénnyel ragyogja majd be utó-korunkat is.

A család hozzáállása egyértelműen pozitív

A költő leányai – Farkas Réka és Kinga – tisztában vannak azzal, mennyire fontos ennek a kicsi falunak az elszármazottak, köztük olyan jelentős személyiségek hagyatékának, utóéletének az ápolása, mint édesapjuké, a Kossuth-díjas költőé. És számon tartják azt még, igen határozottan, hogy életében mennyire szerette a helyet! A vidék, a Nyikó-mente, a patakok, az erdők szépségei, ma már megannyi verssorban és metaforában élnek tovább, rég-holt emberek emléke villan fel ebben a költői életműben. A tárgyi- és kézirat-, illetve dokumentumhagyaték egyben maradását fontosnak tartják, de alkalmi, időszakos kiállításra annak egy részét szívesen bocsátanák a maroknyi közösség rendelkezésére, és néhány fotó, könyv, levelekről, díjakról készült másolat kiváló ízelítőt, ráhangolódást jelentene az idelátogató számára. Reprezentatív kiadványok – újságok, folyóiratok, kötetek – bővíthetnék ezt a kört. Létezik egy olyan elképzelés is, hogy a második Forrás-nemzedék tagjainak valahol Erdélyben, vagy a Székelyföldön közös irodalmi múzeumot hozzanak létre, amely egyúttal látogató- és dokumentációs központ is. Ilyen átfogó jellegű irodalomtörténeti intézmény egyébként nálunk nem létezik, biztos hiánypótló és értékmentő, értékteremtő gondolat egy ilyen központ létrehozása is. Kivárnak ilyen szempontból.

Azt is tervezik, hogy egyesületi vagy alapítványi formában gondozzák édespjuk emlékét és hagyatékát. Viszont az egykori iskola helyiségeibe vissza lehet álmodni egy régi osztálytermet, amely a falu fénykorát idézhetné; akár egy tisztaszoba is berendezhető népi jellegű szőttesekkel, varrottasokkal, használati tárgyakkal. A költő emlékét idéző szobában a néhány dokumentum mellé installáció helyezhető el, illetve multimédiás prezentációkkal megidézhető a költő alakja, hangja, hiszen rádiós és televíziós felvételek bőven készültek véle az életút során.

Csáki Levente unitárius lelkész-esperes nem tétlenkedett az utóbbi esztendőben

Kobátfalváról szolgál be a Székelykeresztúri Egyházkör esperese. Sokszor szóba állt a hívekkel, tárgyalt az elszármazottakkal, a rokonokkal. Ami a nagyapai bennvalót illeti, az az elmúlt években a Szentannai-család tulajdonába került, hiszen az említett baráti társaság nem kívánta, illetve nem tudta hasznosítani, de ez a templom közelében álló lakóház ma elfogadható állapotban van. Oda akár emléktábla is kihelyezhető. A felhagyott elemi iskolára a helyi közbirtokosság koncessziós szerződést kötött az önkormányzattal, és évekkel ezelőtt felújíttatta. Itt több helyiség állhat majd rendelkezésre, ha tervbe veszik emlékszoba, vagy emlékmúzeum alapítását. Nyilvánvaló, hogy ehhez szükség lesz a községi tanács anyagi támogatására és pályázati források bevonására egyaránt, ahhoz, hogy meg lehessen ejteni a szükséges módosításokat.

A tiszteletes azonban már előre gondolkodott, hiszen az ingatlan rendbetételéhez pénz kell. Farkas Árpád-emléktáborokkal, versmondó versenyekkel kívánja életben tartani és erősíteni a költő életművének minél erősebb betagozódását és népszerűsítését. Ehhez csak kezdeményező hajlam, ötletek szükségeltetnek. Megszólította az elszármazott értelmiségieket, illetve a községben működő magyartanárokat, könyvtárosokat. Mindenki jelezte a pozitív hozzáállást. Elkezdhető. Minél hamarabb, annál jobb. Talán már ebben az esztendőben útjára indulhat ez a nemes kezdeményezés, hiszen az életmű darabjai rendelkezésre állnak. Használni kell a verset. Arra, amilyen célból írta őket költőjük: mondani kell, mint ahogyan egy vízválasztóval odébb, de Kárpát-medence szerte is sűrűn, mondják, szavalják, használják, élik – kicsik és nagyok – Kányádi Sándor költeményeit.

Ami a székelyudvarhelyi elképzeléseket illeti, ébren kell tartani a témát. A költő osztálytársai, így Ferenczy doktor úr is, közel járnak a 80. életévükhöz. Meg kívánják látni a befektetett munka és az elképzelés eredményét. Ehhez a gyűjtést folytatni kell. Fel kell kérni egy közismert civil társaságot, mint amilyen az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, vagy más szervezetet, akár a bonyolítást felvállaló egyházi intézményt, hogy készüljön nyílt pályázat és megvalósulhatósági tanulmány, amely mögött megmutatkozhat a végeredmény. Mert Farkas Árpádra ilyen formában is szükségünk van. Hogy látva a plasztikus jeleket, emlékezzünk, és emlékeztessük az utánunk következőket is az Ő nagyságára és jelentőségére.

Simó Márton

Kapcsolódó

Utolsó útjára kísérték Farkas Árpád költőt