ÉletmódKultúraSzékelyföld

Milyen alkalmakkor hordjuk a népviseletet?

A Székely Népviselet Napja

A két Homoród-mentén és a Sóvidéken vizsgáltuk a népviselet-használati szokásokat. Mihály János történész (NSKI) elsősorban lövétei lakosként, illetve a Homoródmente népviseletben című programok szervezőjeként, ide kapcsolódó kiadványok szerzője-szerkesztőjeként, jómagam pedig a Sóvidéken zajló hasonló programok, illetve az Őseink viseletben nevű fotókiállítások jóvoltából ismerem ezt a témát, évről-évre bővül az archívumunk, hiszen minden faluban gyűjtjük azokat a régi fotográfiákat, amelyek népviseletbe öltözött embereket ábrázolnak. Ilyen vonatkozásban már százötven évre vagyunk képesek visszatekinteni, hiszen a fénykép a leghitelesebb dokumentum, nem művészi átfogalmazást, hanem magát a valóst rögzíti.

Az évről-évre megszervezett, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) által kezdeményezett és támogatott találkozók hozadéka, hogy előkerültek a ládákból azok a ruhák, kellékek, amelyeket az elődök viseltek. Nyilvánvaló, hogy jórészt az ünnepi darabok maradtak fenn, hiszen az volt a szokás, hogy a levetett ünneplőt befogták a hétköznapi használatba, akkor ez kézenfekvő volt, hiszen az emberek maguk állították elő az alapanyagokat, maguk szabták varrták, vagy ahhoz jobban értő falustársaikra bízták. Helyit, sajátot viselni egyszerűbb és olcsóbb volt, mint az ipari-kereskedelmi cikkek beszerzése. A székely ember nem kívánt jelentős pénzt szánni ruházatra, ragaszkodott a saját alapanyagokhoz és a saját tudásához. A „kivetkőzés” egy későbbi folyamat eredménye, amikor egyre többen vállaltak állandó vagy idénymunkát, több pénzt kerestek, érintkeztek más vidékek lakóival – gyakran így került be egy-egy motívum, vagy akár ruhadarab is –, és találkoztak a fogyasztó társadalom által felkínált készruhákkal, amelyek immár mindenütt elérhetők és megfizethetők voltak. Érvényesült egyfajta trend. Például így került be a „sonkanadrág”, azaz a „priccses-nadrág”, ahogyan azt a Homoródok mentén, de a Sóvidéken és másutt is nevezik. Vagy a polgárias formájú kalap.

Lövétei család a mezőn – Kováts István felvétele (1935 k.)

Lövétén fennmaradtak a generációs női viseletek. Úgyszólván a bölcsőtől a koporsóig nyomon követhető, hogy mit vettek magukra, mit készítettek el maguknak. Napjainkban megvannak az alkalmak, amikor úgy a nők, mint a férfiak használják a népviseletüket: március 15-i ünnepségek, búcsúk, falunapok, testvértelepülési találkozók, augusztus 20-i ünnepségek, szüreti bálok, kortársi találkozók során. Kivételes alkalom a püspök vagy az érsek látogatása – Lövéte színkatolikus község –, az elsőáldozás, a bérmálás.

Megfigyelhető – mivel itt menyasszonyi ruha is van a népi kelléktárban, amely egyszer használatos –, hogy a házasulandó fiatalok egy része annyira igényes, hogy főleg a polgári házasságkötéskor népviseletben jelenik meg, elmegy fényképet készíttetni a tájházba. Néha az egyházi esküvőre is a népi öltözéket használják, de maga a lakodalom immár úgy zajlik, hogy „polgári” ruhában ül az asztalfőn az ifjú pár.

Lövétei népviselet – Haáz F. Rezső rajza (1930 k.)

A Sóvidéken is hasonló jelenségek figyelhetők meg. Talán annyi a különbség, hogy – például – a siklódiak színpompás és kiforrott viseletét másutt is hordják, Szovátán, ahol azt tartják, hogy nincsen jellegzetesen helyi ruházatuk. Vagy a parajdihoz, vagy a sóváradihoz, illetve a siklódihoz hasonlatos, ahhoz „vállaltan” közelálló. Azzá teszik. Vannak olyan apróságok, mint például a karmantyú. A színes csíkok különböznek, ezek alapján látják az ottaniak, hogy az illető férfi/ legény alsó- vagy felsősófalvi illetőségű-e? A zöld kalap a legényeké. A házasemberek már szigorúan feketét hordanak.

A múlt évben tartott Sóvidék népviseletben nevű találkozón Veres Emese-Gyöngyvér néprajzkutató elmondta, hogy a népviselet nem egyenruha, folyamatosan változik. Ezt a folyamatot barcasági mintákon maga is képes ábrázolni, azt is demonstrálja, hogy milyen utat jártak be egyes motívumok az évszázadok során, hogyan vándorolnak körbe a szász, a magyar, a székely, a román, a cigány közösségeken.

Még napjainkban is megfigyelhető, hogy a „divat” is befolyásolja a népviseletet. Míg a múlt század ’70-es éveiben a szoknyák egyre rövidültek, manapság ismét örvendetesen hosszabbodnak, térdig, vagy térden alulra érnek. Ez egyébként abból is származtatható, hogy azok a fiatal leányok, asszonyok, akik elszánják maguknak, hogy viseletet készíttetnek, ma inkább megadják a módját, több pénzt és energiát fordítanak rá. Ma már itt is figyelnek arra, hogy generációs ruházatuk legyen, a női szoknya és a mellény sötétedik, ahogy telnek az évek-évtizedek a piros bordóvá, barnává, esetleg kékké, sötétzölddé változik, az idősebb és az özvegy asszonyok pedig feketét hordanak azokon a ritka és ünnepi alkalmakon, amikor használják a viseletet.

Siklódi leányok (2019)  – Fotó: Dávid Botond

Mind a két régióban megoldott a ruhadarabok készítése. Sok család rendelkezik azzal a tudással, hogy kivarrja-hímezze a ruhahadarabokat. Inget, mellényt, harisnyát helyi mesterek készítenek. Csizmát is, bár ennek a lábbelinek a beszerzése nagyobb odafigyelést igényel. Az elkészítés-díszítés kultúrája fennmaradt, bár az alapanyagok, a gyolcs, a posztó, a bőr legtöbb esetben ipari, kereskedelmi eredetű.

Homoródalmási lájbi a 19. század második feléből – Vajon ki lesz képes arra, hogy újat készítsen? – Fotó: Mihály János

Ami roppant fájdalmas, megszűnt az a háttéripar, kis- vagy feldolgozó-ipar, amely a báránybőr és a gyapjú megmunkálását végezte. Nehezen lehet kiérleltetni a bőröket. A gyapjú felvásárlása abbamaradt. A „semmit nem érő” gyapjút csak komoly szervezéssel és ráfordított energiával lehet végigvinni a mosástól a posztóványolásig tartó folyamatokon. Épp Lövétén és Homoródalmáson került elő egy-egy, a 19. század második feléből származó hímzett bőrlájbi, amelyhez kivitelezőt keres a közösség. Emlékeink szerint mintegy húsz évvel ezelőtt a néhai Cs. Gergely Gizella végzett ide kapcsolódó kutatásokat, már akkor is a „letűnt bundaviseletről” volt szó, de úgy tűnik, hogy most – a huszonötödik órában – sikerült még autentikus darabokat fellelni, amelyek akár másolhatók, reprodukálhatók. Csak megfelelő ember kell hozzá.

Bőr helyett posztóalapra varrják az almásiak a díszítőmotívumokat – Fotó: Simó Márton

Az almásiak úgy „védekeznek”, hogy a bőrre varrt motívumokat áthelyezték posztóra, például ilyenben vonul fel a helyi fúvószenekar, amikor fellép odahaza vagy külföldön, illetve a különböző fesztiválokon, de “civilek” is rendelkeznek ilyen lájbikkal.

Kapcsolódó:

Ünnepen öltjük magunkra

Ilyen volt az Ezer Székely Leány Napja

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

"Ezt is ajánljuk"
Bezárás
'Fel a tetejéhez' gomb