Írok inkább olyasmiről, ami felemel. Ami pozitívum. Ami erőt és lelket önt belém. S az olvasókba. Olyasmiről, ami engem életben tart s előre lendít. Amiért nem éri szó a ház elejét. Amitől a fészbukos rajongóknak is elakad a lélegzetük. Ahonnan sugárzik egy csepp jóság. Mint a rendőr bácsi üvegszeméből. Ami lelkesít és ösztönöz, arról írok. Amit bátran, naivul másoknak is elújságolhatok. Mint a nagylány, aki anyukájának így vallotta be, hogy minek lett a részese: – Anyúú. Képzeld, megtaláltam életem szerelmét! Idén már ötödször!…
Nem írok Zseléről, mert most már mindenki látja, miről szól a háború.
Nem írok az unióról, mert mindannyian érezzük a szankciók (mellék)hatásait.
Nem írok a kábítószerekről s az energiaitalokról sem, mert a háború kezdete óta Konstanca nagyobb elosztó központ lett, mint Amszterdam. S a kokain-tranzit útvonala is e drága Románia lett. Szegény rendőrök, csak kapkodják a fejüket s a drogtesztet (elő), mert már saját kollégáikat is le kellett buktatniuk. Ehhez képest, hogy a félkarú rablók kikerülnek a kocsmákból, már nem is bír jelentőséggel.
Nem írok a hazai médiumokról sem, mert már régóta nem vagyok a kedvencük.
Nem írok a szinódusról sem, mert a németek rég elvitték bolondfelé. Ha bíboros lennék, biztos lenne még vagy öt pontom nekem is.
Nem írok Muskról, mert már ő is Orbán kottájából játszik.
Nem írok a vírusról sem, mert az oltásellenesek hálózata nélkül is jól be vagyunk hálózva virtuálisan. Most már készpénz nélkül is.
Nem írok az adóügyekről, mert az IT-szektor sohasem fog felérni a mezőgazdasággal.
Nem írok a Nobel-díjakról, mert évekkel ezelőtt az is baj volt, hogy a magyar kormány miért fordít annyi pénzt a kutatásra. Most lám sunnyognak.
Nem írok a szépségversenyről sem, mert egyik román honatyánk azzal gúnyolódott, hogy ők csak kölcsönadták a román lányt Magyarországnak…
Nem írok a baloldalról, mert szerintük minden, amit a jobboldal csinál az fasizmus és nácizmus. Ők meg lopakodva és szemtelenül dicsőítik a kommunizmust, most már kapitalista trükkökkel.
Nem írok rosszat senkiről és semmiről, mert akkor az agresszor oldalán állnék és putyinista lennék. Túl vékony lett a mezsgye, ami mentén még nem annyira érzékenyek az emberek, hogy megsértődnének. Mert, hogy engem melyik skatulyába tesznek, nem lényeges. Így legalább csak egy főnököm van, akire érdemes odafigyelnem. S ez maga Jézus Krisztus.
Írok inkább olyasmiről, ami felemel. Ami pozitívum. Ami erőt és lelket önt belém. S az olvasókba. Olyasmiről, ami engem életben tart s előre lendít. Amiért nem éri szó a ház elejét. Amitől a fészbukos rajongóknak is elakad a lélegzetük. Ahonnan sugárzik egy csepp jóság. Mint a rendőr bácsi üvegszeméből. Ami lelkesít és ösztönöz, arról írok. Amit bátran, naivul másoknak is elújságolhatok. Mint a nagylány, aki anyukájának így vallotta be, hogy minek lett a részese: – Anyúú. Képzeld, megtaláltam életem szerelmét! Idén már ötödször….!
Olyasmiről írok, ami valóság. Ami megtörtént. Velem. A minap. Egy kilencvenéves beteg férfit látogattam meg. Beszélgettünk, imádkoztunk. Elvégezte a szentgyónását. Magához vette a Szentségi Jézust. Összeaszott teste még csonka is. Hiszen nemrég levágták fél lábát. Hogy a köszvény ne terjedjen tovább. Sugárzó, kicsiny szemeiből életerő árad. Hangosan imádkozott velem együtt. Énekelt. Fogta szorosan a kezemet. A múlt hónapban a fia, aki gondozza, megkért, vigyem el a pénzt, és írjam be az idei egyházadót, mert neki nincs ideje bejönni a hivatalba. Most vittem is magammal a bizonylatot – a chitanţa azaz a nyugta – , ott lapult a belső zsebemben.
A szentáldozás után, a kicsiny, törékeny öregember csillogó szemekkel fordult felém: – Plébános úr, hozta a ’kitáncát’?…
